Egotrip

Három héttel ezelőtt a posztszovjet hordozórakéta-biznisz kapcsán szót ejtettünk a kalandos úton Oroszországba került amerikai szuperszámítógépekről (azóta kiderült, hogy nem csak a Silicon Graphics, hanem az IBM is eladott az orosz atomiparnak másodpercenként több mint kétmilliárd művelet elvégzésére képes megakomputert az utóbbi hónapokban), természetes intelligenciában viszont egyelőre az oroszok erősebbek, amennyiben elfogadjuk a széles körben elterjedt nézetet, hogy az emberi nem addig ura a helyzetnek, míg él olyan hús-vér sakkmester a földön, aki le tudja győzni az egyre erősebb sakkszámítógépeket. Ez pedig ma már csak Kaszparovnak sikerül, aki utoljára pont egy éve csapott össze az IBM Deep Blue (mélykék) nevű számítógépével, és már akkor is rezgett a léc. Kaszparovot sokkhatásként érte, hogy rögtön az első játszmát megnyerte a gép (emberi szemszögből nézve nem védte eléggé a királyt, így csapta be ellenfelét), pedig kibernetikus elődje, a Carnegie Mellon kutatói által 1988-ban épített Deep Thought - amely hétszázötvenezer pozíció analízisére volt képes másodpercenként és egy átlagos sakknagymester szintjén játszott - még nem okozott neki problémát. Az első játszmát követően - tavaly még - erősebbnek bizonyult az emberi intuíció és zsenialitás (materialisták szerint: az agy masszív párhuzamos architektúrája) a gép hihetetlen számítókapacitásával szemben: a Deep Blue és másodpercenként százmillió pozíció analízisére képes 256 processzora végül alulmaradt. Hasonlóan járt a sakkprogram-világbajnokságon a Deep Blue után második helyet elért Junior (egy Digital AlphaStation 600 számítógépen) Polgár Judit ellen: tavaly áprilisban három győzelemmel, két döntetlennel és egy vereséggel az ember került ki győztesen az Interneten is közvetített viadalból.

Tekintettel arra, hogy az utazás korlátozva volt a szocializmusban, iránya és gyakorisága fontos szerepet játszott a jó élet elképzelésének népi konstrukciójában. Az ország nyugati irányban való elhagyása akkor volt fontos, amikor a többi kelet-európai ország sorsával vetette össze a magáét a magyar. Egymás között összehajolva pedig az számított inkább, hogy ki milyen gyakran járt Nyugatra. A gyakori külföldre utazás és az elithez tartozás kölcsönösen definiálták egymást - két szakma kivételével: a stewardess (a lányoknak) és a kamionos (a fiúknak). (Nálunk Rákoscsabán legalábbis ez volt, irigykedtünk volna a hálókocsi-kalauzokra is, ha tudtuk volna, hogy van olyan.) Míg a legtöbb embernek nem voltak ismerősei az (utazó) elitben (és ilyenformán azok itthoni támaszpontja, a dollárbolt is zárva volt a többség számára), mindenkinek volt (vagy lehetett) kamionos ismerőse. A szocializmus kamionosa a nyugati álomvilág hírnöke volt, aki elhozta a kádárizmus mindennapjaiba a test és a szellem kényeztetésére való csodaszereket: a Toblerone csokit, az amerikai cigarettát, a magnót, a farmeröltönyt (!), a pornóújságot, az Atlantik szappant, a Pink Floyd-lemezt, a Fa tusfürdőt, az aranyékszereket és a rágógumit. Ezek a dolgok önmagukban is finomak voltak, azonban e varázsszerek mindenekelőtt azt mutatták, hogy tulajdonosuk tudja, mi a jó. Ezen javak révén az emberek felövezhették magukat a kifinomultság, az izgalmas messzeség jegyeivel, a divat ismerete pedig megmutatta, hogy a divatos dolgok kedvelője nem elszenvedője az idő múlásának, hanem azzal haladva maga irányítja sorsát. Ha például Musztafa Mukkermant, a Sinistra körzet kamionosát emlékezetünkbe idézzük, láthatjuk, a nagy testű török irodalmi kollégái a Száz év magány felettébb szimpatikus, jelmezbe öltöztetett cigányai, akik időről időre elhozzák Macondóba a távoli világ mirákulumait (például a jeget), és hogy aztán pont a török fagyott birkái közé bújva tud a főhős elmenekülni a körzetből.

Tisztességesen emlékezni körülbelül olyan képesség, mint csípőből lőni.

A Csíkos Boltban büszkén sétálgat a boltos: - Tessék, tessék, szép csíkos minden minálunk, nem pöttyös! - Bejön egy ember, azt mondja: - És ha most egy pötty idekerülne, az egésznek vége lenne? - Jaj, jaj! Arra ne is gondoljunk! A pöttyre! Minek mondta, minek mondta! Az egészet elrontotta! Menjen el! - Elmegy az ember, gondolkozik a boltos, mit csináljon? - Tessék, tessék, szép csíkos minden minálunk, nem pöttyös! Legalábbis mostanáig! Legalábbis mostanáig! - már csak ezt lehet mondani, hiába.

Másnaposan nem nagyon érdemes a lakásban maradni, sötét és kietlen, arról nem is beszélve, hogy akkora svábbogarak grasszálnak a konyhában, mint egy Juhász Ferenc-kötet, ilyenkor legjobb a Nagycsarnokban lófrálni, rögtön a bejáratnál meg lehet venni az újságot, aztán végig a zöldségesek előtt a bal oldali sávban, vagy egyből föl a mozgólépcsőn a lángossütőig, mert ott vannak székek meg asztal, és az Unicum 120 forint, a korsó pedig 85, ami elég békebeli. Innen lelátni, meg persze fel a tetőszerkezetre, ami egy csoda, mindig arról álmodozom, milyen jó lenne ott fent kialakítani egy kis zugot, valami lakást, és fotelből bámulni a vásárlókat meg az egész forgatagot, éjjel pedig végtelen csönd és dunai szél. Visszatérő kép, már egészen kicsi koromtól kezdve szeretnék a Vásárcsarnok tetőszerkezetében lakni, csak mindig elfelejtem megkérdezni erről az analitikusomat, azóta meg nem is erőltetem, amióta rajtakaptam, hogy fagyott brokkolival veri a gyerekeit. Ezzel a kicsiszolt kis gondolatsorral jól elmegy fél óra, néha még több is, közben megmelegszik a sör, alig változnak a szereplők, illetve változnak, de ugyanolyanok jönnek a helyükre. A középső hídon érdemes továbbmenni, népművészet, ködmönök és faragott sakkfigurák, aztán le a húsosok között végig a hátsó kapuig, kutyakaja meg virágok, még egy szinttel lejjebb halak és fűszerek, közben azon gondolkozom, hogy legfőbb ideje áttérni a derékszíjról a nadrágtartóra mind praktikus, mind esztétikai okokból, valószínűleg látszik az arcomon a feszült figyelem, mert a tehenes alsónadrágokat áruló hölgy csak a szemével figyelmeztet, hogy hamarosan át fogok esni a pultján, fegyelmezett és megértő, munkája tette ilyenné, tehenes alsónadrágokat árulni egész embert követelő feladat, bocs, mondom, bocs, elmegyek a Reggelizőnek nevezett kifőzde előtt, ahol ujgur önkormányzati képviselő eteti családját káposztás bablevessel.

"...hazánkban a tömegek bankellenessége, bankárgyűlölete komoly, évtizedes tradíciókra tekinthet vissza. Ennek a bankárgyűlöletnek forrása az a kiszipolyozó, kegyetlen gazdasági politika volt, amelyet a nagybankok képviseltek. A kis- és középparaszt jól ismerte a kapitalista bankoknak ezt a brutális arculatát - s iránta érzett gyűlöletét örökre hagyta fiának, unokáinak. A kisiparost, a kiskereskedőt is keserűség fogta el, ha csak a bankok nevét hallotta: legott eszébe jutott a sok váltó és a mindent elnyelő kamat-adósság. A munkásosztály helyzeténél fogva már eleve szemben állt a banktőkével..." - emlékezett Novobáczky Sándor a Szabad Nép 1952. november huszadiki számában. És ráadásul micsoda banktőke volt az, amellyel a tisztességes dolgozók szemben találták magukat?

A történet talán már ismert: tavaly áprilisban két tizennyolc éves lány és egy évvel idősebb barátjuk a fogaskerekű végállomásától nem messze lévő kiserdőben közös öngyilkosságot kísérelt meg.

Iványi Gábor adta közre a Naplóban ezt az 1980-ból származó apróhirdetést: ELADÓ (közületeknek is) Kisvárdán, a Hunyadi utca 9. szám alatti kétlakásos családi ház (Farkas Bertalan volt iskolájával szemben). Az utcafrontos, háromszobás családi ház azonnal beköltözhető. Érdeklődni lehet: helyben dr. Székely Miklós ügyvédnél, illetve a budapesti 369-294-es telefonon. Ritkaság e lelet, ugyanis a vezetőség minden propagandája ellenére sem alakult ki spontán F. B.-kultusz (a szoc. brigádokat a spontán népi kezdeményezés határesetének tekintjük), hiszen a magyar űrhajós égbe szállása (a kubai, angolai, NDK-s stb. űrhajós után) nagyjából annyira volt meglepő, mint egy Skoda-defekt. Külön figyelmet érdemelne az égbe szállás médiamegjelenítése, ugyanis épp valami hazai gyártmányú világűr-kalandfilm ment a tévében (figyelem, a valóság túltesz a képzeleten!), amikor jött: Kedves nézőink, megszakítjuk adásunkat, történelmi pillanatoknak leszünk tanúi, kapcsoljuk a bajkonuri földi bázist, az első magyar az űrben! (Ja, mondta nagyapám, az első, amelyik sikerült.)

Nagy gáz nem történt: a rendőrt épp csak kicsit elsodorta autójával Kovács Pál a Kossuth téren. A volt népjóléti miniszter parkolni akart, ahol nem lehetett, mert épp odavárták a német államfőt, ezen jól össze is vesztek, majd - az MTI-nek nyilatkozó BRFK-szóvivő szerint - "az autó vezetője hirtelen indított, és a baloldali visszapillantó tükörrel elsodorta a rendőrt, aki nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett". A rendőrség "ismeretlen tettes" ellen tett feljelentést. Innentől azonban kétfelé válik a cselekmény szála; de mivel nem ez az, ami igazán érdekes, csak jellemző, ezért röviden:

Békés, lassú, bamba város, de ha egyszer mozdul, ott minimum trónfosztás van, az Kossuth Lajos, az tananyag, az történelem. A minap is a hatos postán effektíve fölkelt a nép. Még vitatkoznak ugyan rajta, mi is volt ez valójában, de én bátran kijelentem: az eseményeket népfelkelésnek értékelem. Viharos és váratlan volt, bár gyanútlan nem vagyok - egy ilyen programra, mint a posta, én lélekben legalább két napot készülök.

Megyek le az aluljáróba, oldalamnál mindenki kedvence típusú rongyszőnyeg, óangol juhászkutya, na persze juhász, meg kutya, mindennapi eufemizmusunk add meg nekünk, a múltkor aritmiás rohamot kapott a Vendég a háznál szignáljától, ami azért nem a Suicidal Tendencies még neki sem, különben is le volt halkítva. A járókelők mindenesetre szeretik, megállnak előtte, arcukra kiül a régóta visszafogott infantilizmus, beletúrnak a szőrébe, aztán csodálkoznak, hogy büdös. Pedig büdös, ilyen kutyaszaga van, én már szokom, illetve nem is tudom, hogy szokom-e, mert náthás vagyok pillanatnyilag, eredendően pedig szagsüket, úgyhogy nagyon erős ingerek kellenek a szaglóhámnak, hogy érezk valamit, a Nagycsarnok alagsorában például már dereng valami, de ha a Iim parfümöt vált, csak a számlakivonatból veszem észre.

A hidegháborús technológiai örökség privatizációja a komputertechnológia és a Szabad Európa Rádió állás nélkül maradt munkatársai után elérte az interkontinentális ballisztikus rakétákat is: posztszovjet űrfegyvermenedzserek óriási fantáziát látnak a START (Strategic Arms Reduction Treaty) I és II egyezmények értelmében leszerelésre ítélt SS-18 típusú interkontinentális ballisztikus rakéták polgári célú felhasználásában. A sátánként is becézett SS-18 a szovjet atomarzenál királynője és a Reagan-féle űrfegyverkezési program főmumusa volt: a harmincöt méter hosszúságú, három méter átmérőjű, kétszáz tonnás hordozórakéta tíz-tizenhatezer kilométer távolságba képes eljuttatni egyszerre akár tíz 10-500 kilotonnás nukleáris robbanófejet. A rakéta ereje tehát bőven elég ahhoz is, hogy orbitális pályára állítson kereskedelmi telekommunikációs műholdakat, ez pedig mostanában nagyon jó üzlet a műholdhordozók területén tapasztalható, egyre erősödő piaci verseny ellenére is.

Arról még szinte egy szót sem szóltam, hogy hányan is élnek nagyjából állandóan ebből a dologból. Tehát most megpróbálok viszonylag alaposan végigmenni az embereken, akik részt vesznek mondjuk egy kampány elkészítésében. Álljon a kampány egy óriásplakátból, egy színes és egy fekete-fehér sajtóhirdetésből és egy reklámfilmből.

Bajlódnak a multik a multikultival: a Mutánsok Gonosz Testvérisége (Evil Brotherhood of Mutants, http://www.ebom.com.au) által a klánlistán hozzám is eljuttatott üzenet szerint a fogyasztói tömegek globális uniformizálódására bazírozó marketinggépezetek váratlan akadályokba ütközhetnek a beszélt nyelv formájában megnyilvánuló nemzeti sajátosságok alakjában.