Egotrip

A péntek esti Intercityn körülbelül Cegléd táján elaludt egy debreceni intézményvezető. Ennek önmagában semmi hírértéke nincsen - jogában áll, megteheti -, ráadásul engem mondjuk nem is ért a dolog váratlanul: már Ferihegyen kiesett a kezéből az újság, azóta zajlott a gigászi küzdelem a pihentető öntudatlansággal kecsegtető édes álom és az értelmes emberlét olvasgatással, sörivással, az ablakon való kibámulással kitölthető kereteit felkínáló ébrenlét között. Ment az a jól ismert bólogatás, amikor fokról fokra közelít az áll a mellhez, de Cegléd magasságáig nem dőlt még el a harc, mert amikor elérte, ijedten kapta fel a fejét az intézményvezető: rémült tekintettel pásztázta a vagont, hogy tisztázza, hol is van ő valójában, és amikor erre rájött, az láthatóan megnyugvással töltötte el. A szemében levő eszelős riadalmat vizenyős tompaság váltotta fel, de ennek bárgyú kifejezéstelensége sajnos nem volt sokáig csodálható, mert abban a szúrásban már húzták is a redőnyt rá a pillák, s indult a fej a nyaktól szépen lassan lefelé, majd egy kicsit vissza, megint le és így tovább. Ceglédnél viszont a szakaszos bólogatás ritmikáját döntő érvként egyetlen végleges, kőnehéz bólintás váltotta fel: befejeztem, ez volt a jelentése, ennyit most az ébrenlétből, szasztok, nem csinálom tovább. S elaludt az Intercityn ez az ismert intézményvezető.

Nem tudom, megírta-e már valaki a busz után szaladás lélektanát. Akérdés összetett, és mindenekelőtt nem árt néhány alapesetet megkülönböztetnünk. Először is egészen más busz után szaladni idegen terepen, mint hazai pályán. Tegyük fel például, hogy az embert balsorsa csak tízévenként egyszer veti a Haller utca környékére, ahol egy öt éve elmulasztott adóbevallás kellemetlen következményeivel kell szembenéznie. Dolga végeztével a Haller utcáról a Soroksári útra fordulva, egy BKV-jármű barátságos kék körvonalait pillantja meg; egy távolabbi pillantás előre, és a buszmegállóban álldogáló, reményvesztett várakozók kis csoportjának képe villan szemébe. Ilyenkor mindent egy lapra tesz fel: mindegy, hova megy a busz, még azt sem tudja, megáll-e abban a megállóban, de egy hirtelen impulzusnak engedve rohanni kezd, és csak a busz hátsó lépcsőjén zihálva jön rá,hogy pont az ellenkező irányba akart menni.

Néha, amikor ezek a nagy belebámulások vannak, hogy se kender, se isten, szóval amikor a hajnal összeiszamosodik a szürkülettel, és egyetlen nagy öklendezés a hét, megspékelve némi bűntudattal, hogy vajon felhívtam-e, akit fel kellett volna, és ha fel, akkor mit mondtam neki, azt-e, amit kellett, vagy azt-e, amit nem, szóval ilyenkor eddig még mindig jött egy következő hét. Nem tudom, örüljek-e neki.

Mivel ez az utolsó Dekóder (a MaNcs és a szerző útjai kettéválnak immár), az olvasó talán megbocsátja nekem, ha végül, utolsósorban önmagamat dekódolom. Boldog vagyok, hogy a MaNcs szerkesztőségi vonalával konform módon lehettem bombázáspárti, de azon kapom magam, hogy akut magyarázkodási kényszerem van, úgyhogy pacifisták, harmadszor. Azt hittem, evidens, miért tartom morális imperatívusznak a NATO akcióját és mélyen amorálisnak a "béke" hazai híveit (kivéve az egyetlen árnyaltan gondolkodó Csapody Tamást), de kiderült, hogy nem, nem vagyok érthető, felszínesen érveltem, nyilván.

(felvezetés) Nyolckor kezdődik, nézem a műsorban, kb. tizenegykor már Nyikita jön, a bérgyilkosnő - mit fognak addig csinálni?! Emlékszem Kokó első profimeccsére, már az elején kiütés, aztán ültek a szakértők a stúdióban, töltötték a műsoridőt. Ilyen most nem lesz, se kiütés, se üres duma - esztrád, kabaré, a ringben és a ring körül, szörnyű, na. A dobszai kultúrház se vállalná, s nem azért, mert nincs kultúrház. Van ízlés. Nincs. Az egyesen angol kupadöntő, kapcsolgatok, jön-e Kokó. De csak az ismert ismeretlen popénekes, vagy mi, nesze neked, Európa, s a többi földrész, Kovács István 13. profi mérkőzése az Interkontinentális bajnoki címért, vagy mi, kisvilágbajnoki rang. Majd mi megmutatjuk. Jut eszembe az első és utolsó magyar űrhajós felmenetele, adásszüneti napon szupermozi, ti kértétek, a végén megkaptuk Farkas Bercit is, felvételről. Kokó sehol, előboksz, egy németet ver egy dominikai, győz a német, füttykoncert, ezt talán nem kéne, csalni. Rossz előjel, a Burkina Fasó-i is fekete, ló. A bevonulási induló, Kokóé, a Carmina Burana karmája majd segít, kezdődik, a műsorújság szerint Nikita, a bérgyilkosnő, tizenegy múlt.

Nemcsak nagyon lusta vagyok, de elfoglalt is (egy fontos ember, mit mondjak), meg itt a depi (most a nyári, de lehet, hogy még a tavaszit taposom): tehát most megvonom magam a kedves olvasótól, beszéljen helyettem, tudomisén, a pénzügyminiszter vagy akárki, addig is pihenek.

Nem - mondtam a plafonnak egy olyan típusú baljós reggelen, amikor a komolyabb döntések meg szoktak születni. Ez így nem mehet tovább: a fennálló állapot autófronton semmiképp sem tartható. Menni még csak éppen menne, de megeszi a rozsda lassan teljesen, kiesik a gyerek nekem az alvázon a lyukon, oszt´ kész a baj, kereshetem. Tiszta szerencse, gondoltam, hogy a MaNcs ilyen jól fizet, meg hogy a keleti régió centrumában élek, hiszen így adottak a feltételek; autót venni legalábbis százezerszer könnyebb, mint például beszerezni Kemény István Valami a vérről című verseskötetét. A délelőtt így tettre készen egy autószalonban talált, pontosabban egy szalon udvarán, bizalmatlanul méregetvén a bizományba leadott használt autók kínálatát.

Nem nagy ügy, a rendőrség is csak órák múlva jön, addig bámulom a vizet, nem nagy ügy, bámulom mindig. Betörtek már hozzám, betörtek hozzád is, be fognak törni. Mindannyiunkat be fognak. Bámulom a vizet, merengek a múltnak, item, én. Az a betörés más volt, feldúlt lakás, pénzt kerestek, mozdíthatót vittek, ledőltem az egyik asztalfiókhalomra, előre ittam a. Mintha előre tudtam volna. Most is sejtettem, a teraszon, hat négyzetméter, asztal és körbelóca, üljük körül az asztalt, már kiemelték a betonból, az asztalt, belé volt csavarozva pedig, kérem, én készültem. Hordhattam ki-be, a pihenőszobába avagy kabinba, hét négyzetméter, emeletes ágy, kempingasztal, kempingszék, tíz méter, ide a Duna, bámulom a vizet. Kis lakály a nagy Duna. Egy Duna-parti csónakh. Az üdülőszoba-telepet még hortiapánk építtette szórakozni, pihenni vágyó dolgos tömegeinek, azóta is nagy a jókedv, mindenkor, fal penészes, vakolat omol, non komfort, s lám, még be is törnek. De nekünk így is jó. Sorra haltak ki mellőlem a nyugdíjasok, mert nem bírták fizetni a bérleti díjat, a sor végén, közel a vízhez, magam vagyok, egyedül, irigykednek is. Most még jobban, hogy betörtek. Kérdezem Gyulát, ő mindig lenn van, a szezonban itt lakik, nem látott-hallott valami gyanúsat, istenem, gondolom, talán a rigók motozását a terasztetőn hajnalban, a vonatfüttyöt a gubacsi hídról, papírgyári pirkadatot, magamagát a hajnalt, amint dereng, valami. Hogy ő selátsehall, horgászás után kocsma, hanyatt fekszik, úgy piál, alszik munkaidőig. Vagy szól a cédégyűjtemény, kiváló darabok, erősítő, minden, elnyomja az összes tamtamrádiót, pajszerzajt, betörődudorászást. És a jó Dunavíz simogat. Mondjam azt, hogy nekem is volt, hifitornyom. Meg vagy tíz horgászbotom, sekszpír. Peca se volt a kezemben, nemhogy. Mikor történhetett, hetek óta nem jártam itt, csináltam a hülye fontos dolgaimat, bámulnám a vizet inkább, mindig. Az ajtó szépen be volt hajtva, lakat visszatéve, pedig tárva-nyitva. Szabadon mászkálhatott be macska, varangy, repdeshetett rigó, denevér. Jönnek a rendőrök, kisétálnak a vízhez, tombol a tavaszi délután, a szolgálat is gyorsabban telik. A kályha holt állt?, a sarokban, a kályha hűlt helye, fénykép készül, típus?, Szieszta. Volt egy kempingfőző, csehszlovák, a gázpalackot úgy csináltattam a Klauzál téren, hogy kompatíbilis legyen, kágéesté-szabvány, néznek rám, de vidám ez a boldog. Úszik az ember boldogságban. Végül egy junosztytévé, vagy kép, vagy hang, azon tartottam a gázgyújtót, anyám ajándéka, nem, ezt ne írják be. A rádióm, lengyel, csak a Kossuth jön be, már nem is kellett, tán tudták. Kik? ´k. Timi. Teésén. Erikát se vitték, táskaírógép. Könyvek a polcon. Írni, olvasni nem akartak, csak a főző- és fűtőszerszámok, istenem, melegségre vágytak. Biztos a csövesek voltak, mondja Pisti, a román karbantartó, szereli be az új zárat, télen beássák magukat a kiserdőbe, ilyen gödrökbe, lemerészkednek a telepre, elzavarjuk őket. Felőlem nyugodtan elalhatnak, gondolom, nem mondom, jól teszem. Pisti nem fogad el pénzt, munkaidőben csinálta, megkínálom a házipálinkával, munkaidőben, meg az üveg sörrel, típusa: pils, otthagyták a rádió mellett, a pezsgőt is, a nyári buliból maradt, típusa: száraz, iszik vagy betör, pia non. Ülök a kempingszéken, meghagyták ezt is, bámulom a vizet, meghagyták ezt is. Mi is kéne még. Mintha tiszta szívemből betörök, folyt volna tova, kibontom a pezsgőt, koccintok, ablaküveget, szervusz, Duna, de jó, hogy látlak. Kösz, megvagyok én is. Van asztalom, papírom, mit is tudnék írni. Zavaros, mély, bölcs. Már a költő is megmondta: hát pakoljunk össze kistányért vasalózsinórt / gáztűzhelyet kempingszéket hűtőszekrényt / a sarokban eddig észrevétlen lapuló pók / már csorgatja nyálát hogy házastul fölfalja a repkényt.

Azért jó darab idő kiesett azóta, hogy Hozzád fordultam volna, Kedves Naplóm, de az az igazság, hogy nem történt semmi. Tulajdonképpen nem köt le már ez az egész, csak a napfogyatkozásra készülődöm, meg a Diósgyőr-Videoton meccsre, a többi nem érdekel, csak rakom egymásra a napokat, meg szöszmötölök, hogy valamivel elteljen az idő. Igaz, a múltkor volt egy különös élményem, mert találkoztam egy kőbányai fiúval, akinek a csaját elrabolták az ufók, és azóta is visszajárnak hozzá. Eleinte nagyon bántotta a dolog, és úgy elkeseredett, hogy elverte a nő arcát egy Moszkvics-féltengellyel, de aztán belenyugodott, most pedig már szinte büszkén mesélte, hogy megint itt jártak, és hagytak neki a kredencen egy fél üveg cseresznyepálinkát reggel, amikor beszálltak az erősen oldalkocsis MZ-re emlékeztető űrjárművükbe.

Kedves elfoglaltságom nekem így tavasszal, holdas estéken a verandán elmerengeni a világ folyásáról, s különösképpen szeretek mélázni kedvenc osztályom, az értelmiség rendszerváltásbeli szerepvállalásáról. Irdatlan magas színvonalú vita folyik erről az egyik nem véletlenül legnagyobb példányszámú napilapban, a minap például rá kellett ébrednem, hogy micsoda bődületes lehetőségeket hagytam én ki az elmúlt évtizedben, s ezért bűnös vagyok, akár a többi értelmiségi; a büntetés pedig aligha marad el, jön a nihilizmus kora, és akkor szívás lesz nekünk. Mert ha mondjuk 1989 telén összetoboroztam volna a házból hat-nyolc emberlakospolgárt, persze kizárólag olyanokat, akik maguk nem értelmiségiek, és értelmiségi hivatásomnak megfelelően felkészítettem volna őket a rendszerváltozásra, majd (délután) a pártokat segítettem volna - nos, akkor most nem itt tartanánk. Meg is vetem magam ezért kellőképpen, olykor a tavaszi hold felé köpök egy nagyot, és aláállok.

Balkán Békéje, magyar értelmiségi módra (négy-ötezer személyre)

Mint a lassan ható méreg, olyan tétován és teszetoszán keresgélem a nadrágomban ennenmagamat, nem vagyok sehol, csak egy kóbor, de megalapozatlan gondolat, leveszek mindent, zoknit, kabátot, majd cipőt, de tényleg ez a sorrend, állok mezítelenül, majdnem, aztán már ténylegesen is, állok a borotválkozótükör előtt, és nézem azt a hülyét, aki hazajött. Jó itthon, a szomszéd pintyei ordibálnak, aztán az ablak alól beindul a tolató lambada, valami nagy, piros mikrobusz, mint minden hajnalban ötkor, meg a redőnyök szemben, amikor nyit a közért, otthonos zajok egy üres lakásban, nem mérlegelek végre, fingok nyugodtan, és nyitva hagyom a vécé ajtaját. Borotválkozni kezdek, alaposan nyúzom magam nyaktájékon, lassan az elemes borotvával, nem szedi le rendesen a szőrt, próbálom körbejárni az állkapcsomat, de nem sikerül, figyelem a tükörben, ahogy ott marad a borosta, aztán belehányok a csapba, savat és nyálat, majd borotválkozom tovább.

De az apák nemcsak isznak, vagy éppenhogy nem isznak, nemcsak beszélnek, vagy éppenhogy hallgatnak róla érzékletesen. Én, történetesen, hogy az egótól túl messzire ne kolbászoljak el, cirkuszban voltam a minap. Na most azt azért tudni kell, hogy sok mindent utálok ezen a világon, például: sült tök, hétfő, filmsorozat, melltartó, kutya, hiszti, de feltétlenül a cirkusz az, ami a pálmát elviszi. De azt annyira utálom, mintha egy sült tököt majszoló, csipkével kivert, fekete, félkosaras melltartót viselő néni melleit kellene fogdosnom hétfőn a Baywatch vagy a Minden lében két kanál legújabb epizódja alatt, békésen tűrve, hogy a lábamat nyalja egy olyan kedves kis eb, mert ha fölrúgnám, a tapper s a sorozat dacára a néni visítana. A cirkuszt pedig három okból utálom ennyire. Egyfelől, mert ez az egész az, s én már ezt is épp eléggé unom, nemhogy még szórakozásból fokozzam az élvezeteket. Másrészt mert feszt dicsekszenek. Hogy így egyedülálló, meg úgy világszám, hogy a földön csak ő, senki más, közben meg jön valami falusi légtornász, kilátszik a flitter alól a tornagatya. Harmadszor meg azért, mert olyan repertoárt, amilyet én a miskolci udvarunkban nap mint nap láttam, úgysem produkál semmilyen társulat.

Április utolsó napja, ne várd a. Autók vonulnak már május elsejére, araszolnak, anyák napjára tán haza is érnek. Szegényanyám, szinte feldúlja a kontyát. Belülről nézem, kívül, az autókat, a gyalogosokat inkább, a nőket. Ariszálnak hazafelé, anyák, hazaérnek, mire. A lakótelepen, ahol laktam veled, két dolgot lehet most csinálni: nézni az Esmeraldát, vagy sört inni az ábécé előtt, meleg tömegben. Ülök hideg ablakban, kéne egy terasz, mint görögben, mondta Zsolt, meg is fulladnánk a benzingőz kék tengerében. Ablakra néző. A fiúk sehol, a seolban dolgoznak, a nyomda ördögei, komám késik, egyedül nézem végig a nőket. Nem, kósert nem kérek, csak sört. Marha, iszok magamba. Ülök az akváriumban, bámulom a halakat. Annyi mindent nem lehetne most csinálni, mozi, harangöntés, sült gesztenye fujdogálása, úttörőnyakkendő megkötése, tipegés. És akkor még nem beszéltem. Ha úgy tudnék ki-nézni, mintha itt se lennék, a kirakatból. Üveges szemmel. Mint a halott, kisbabák. Bele látnék, a sejtelmeit, nem a bugyit sejteném a seggén, olvasnék egy aktatáskában, de bent ám, érezném a műbőr szagot, mint egy szokolrádióét. Szimatolnék zsebpiszoksötétben, menet-, meccs-, mozijegy. Nem megyek moziba többé. Nem olvasok újságot. Oldaltáskámban lapok, napi, irodalmi, minek. Látok mindent a kirakatból, kep-ujsag, hessegnek pillanatmolyok. Fordul a busz. Lány gesztikulál. A homlokzaton egy gipszangyal azon tűnődik, hulljon-e. Felettem a kék ég. És zöld a fű, tanultam. Arcátlanul belebámulok a világba, a gildében, világguide. Gusztustalan. Biztos erre jó a fű, nem a zöld, látnám a járókelők nyomát, húznák maguk után, sáros nyál. Az ember mivé váladék. Meg egy sört? Egészségére. Egyedül vagyok, helyettem is iszok. Megjelenik a kirakatban Géza, kedves konzervatív barátom, mutogatunk, ő siet, én meg hogy gratulálok, mihez. Mutogatom magam tovább a kirakatban, kirakatva ide, itt és. Hajdani kolléganőm érkezik, két nagy lánya, mutogatom nekik, mutogatós bácsi, szé-pek vagy-tok, tátogom hozzá a magánhangzókat, é e a o, én meghalok, nevetve el. Több ismerőst nem látok, csak ismeretlen szem-, száj-, orrvariációkat, színeket, fehéret, feketét és, távolban egy száztizenkettes busz, csak ment, és közeledett, ne mán!, engem nézz, többet ilyet úgyse látsz, vonta magára a figyelmet egy kockás kapucnibelső, itt és most vagyok, tolakodott egy legyintés, ágaskodott két mellbimbó, tűnt el egy kapualj a sötétben. Mert, ahogy a költő írja, lassan az éj fókuszába szürkült a felszabtér, a kirakatban beesteledett, ki-ki nyűg a lomban, a buszmegálló szoborcsoportja megelevenedik, jön az utolsó előtti járat, jön komám, hogy elérje az utolsót, hát te meg hol voltál eddig. Kérdé Ádámot az úr, mert nem jó az Istennek egyedül lenni. Akkor most jöhet a kóser, rövid az idő. És hol voltál, vagy, Péter, barátom, ülsz borospalackok közt a spájzban, nem teszed ki a lábad az utcára, a spájzból se, sötétkamra. Hol vagy, Béla, ki eladtad mindened, a könyveid, van már lakásod, honnan elüldöz lakásmaffia, s te ülsz az ágyon, olvasod az egyetlent, kinek megkegyelmeztél, csuang-ce, mosolyogsz bölcsen. És hol vagy, Isten, aki egy nő vagy, vesd össze: istennő, csak üzenetrögzítőiddel tudtam beszélni, vesd össze vallás, tud., műv. StB. (SátánBelzebub), már azokkal se, a hívott szám az előfizető kívánságára átmenetileg nem kapcsolható, mindörökké, ámen. Én itt vagyok a kirakatban, megtalálsz, megtaláltok. Komámmal megbeszéljük, ha a szomszédban kinyit a Centrál, ott ülünk majd naphosszat a tükörablakban, kívül visszaverdes a világ, belül látjuk Karinthyt, amint ott ül törzsasztalánál. De ez kétezerben lesz, sose, a világvége után, addig seis érdemes élni.