Az irodalomterápia azért fontos, mert máshogyan tudunk ránézni az életünkre

Béres Judit irodalomterapeuta, egyetemi oktató, a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnöke Élet a sorok között című könyve gyakorlatokkal, esetleírásokkal igyekszik közelebb hozni az irodalomterápiás módszert az érdeklődőkhöz. A szerzővel arról beszélgettünk, hogyan segíthet az irodalom akár a mindennapokban, akár nehézségek idején.

Magyar Narancs: A pandémia alatt sokan fordultak újra a könyvek, az olvasás felé, a kényszerű bezártság alatt hangsúlyos lett az öngondoskodás fontossága is. Mennyiben motiválta ez a helyzet a könyv megírását?

Béres Judit: A könyv terve már a karantén előtt megszületett bennem, ugyanis a legutóbbi, 2017-es könyvem óta sok új tapasztalattal gazdagodtam, amelyeket szerettem volna megosztani. A kollégákkal is, ugyanis egyre több az irodalomterápiás képzés, és ezeket szerettem volna egy jól használható szöveg­gyűjteménnyel segíteni. A járványhelyzet csak pluszlökést adott: azt láttam, hogy az irodalomterápia – és egyáltalán az olvasás – is olyan önsegítő eszköz tudott lenni, amely so­kaknak segített az elszigetelődés, a szorongás leküzdésében, kezelésében. Mindemellett fontos volt, hogy az utóbbi években szoros szakmai kapcsolat alakult ki a finn és olasz partnerekkel, akiknél az irodalomterápia részeként kiemelt szerepet kapnak az írásgyakorlatok. Ezeket én is szerettem volna hangsúlyosan megmutatni, ugyanis eddig itthon kevesebb figyelmet kaptak.

MN: Miben tud segíteni az irodalomterápia, akár otthon kipróbálva?

BJ: Az olvasásos és az írásos elemeit is ki tudjuk egyedül próbálni. Elsősorban abban segít, hogy megtanulunk máshogyan ránézni az életünkre. Új perspektívákat ad, újfajta módon kezdünk figyelni a minket körülvevő világra, a kapcsolatainkra. Növeli az empátiás készségünket, nemcsak mások, hanem önmagunk felé is. Ehhez nagyon szorosan kapcsolódik a mentalizációs képesség fejlődése, ami azt jelenti, hogy megtanuljuk rétegzettebben látni mások működését, viselkedését. Amikor más perspektívából nézünk az életünkre, ráébredhetünk olyan témákra, amelyekkel dolgunk van, és így aztán továbbléphetünk a megoldás felé. Az írás pedig az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy tegyünk valamit magunkért napi szinten. Könnyen válhat önsegítő rutinná. Prevenciós jellegű is, tehát ha például a könyvben bemutatott írásformákat elkezdjük rendszeresen használni, akkor kisebb a valószínűsége, hogy olyan mértékűvé válik a problémánk, amivel feltétlenül szaksegítséget kellene igénylünk.

MN: Melyik írásgyakorlat miben segít?

BJ: A szabad írás például egy gyakran használt írásmód az irodalomterápiában, és kifejezetten frusztrációoldó, szorongásoldó ereje van, segít átlépni a belső gátakat. A kreatív önéletírás abban segít, hogy a saját identitásunk mögött rejlő történetet, a generációs kapcsolatokat fel tudjuk fejteni. Akadnak különleges gyakorlatfajták is, mint például a természetírás, amely abban segít, hogy kilépjen valaki a négy fal közül, újra felfedezhesse az ember és a természet közötti kapcsolatot, és olyan lecsendesedésre, nyugalmi állapotra találjon, ami amúgy a felfokozott tempójú világban nem adatik meg.

MN: Említette a szorongást, identitáskeresést, de ezeken kívül még mik azok a fő problémakörök, amelyekre az irodalomterápia fókuszál?

BJ: Vannak olyan nagy témák, amelyekkel mindig szoktunk foglalkozni az irodalomterápiás foglalkozások során. Ilyen az identitáskérdés, illetve az, hogy a társadalmi szerepeinkben hogyan tudunk működni. Ennek egy része a nemi identitás kérdése, hogy férfiként, nőként vagy LMBTQ identitású személyként miként vagyunk jelen a világban. Nagyon jól tud segíteni az irodalomterápiás módszer abban, hogy meglássuk, hogyan kapcsolódunk magunkhoz és egymáshoz. Fontos téma a magunkhoz és a testünkhöz fűződő viszony, illetve az idő múlásához való hozzáállásunkat is szépen meg lehet közelíteni. Akár az öregedéssel, akár a szakmai pályával, akár az önértékeléssel kapcsolatos dilemmák mind rendbe tehetők, javíthatók. Minden felsorolt esetben közös az, hogy a kiindulóponthoz képest előrébb jutunk a problémánk megoldása felé úgy, hogy ehhez inspirációt nyújtanak az irodalmi művek, írásgyakorlatok, a többi csoporttag, és persze maga a facilitátor is, aki a foglalkozásokon segít abban, hogy a fókuszba kerülő kérdésekkel mélyebbre menjünk.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mitől lesz egy irodalmi mű jó szöveg a terápia számára? Mennyire fontos, hogy jó szépirodalmi mű legyen?

BJ: A legfontosabb az, hogy az adott mű pszichológiai értelemben hitelesen jelenítse meg az ember problémáját. Ezt általában a rétegzettebb irodalmi művek tudják, de nem csak a magas irodalom szövegeivel szoktunk dolgozni, hiszen akár dalszövegek is tudnak hitelesen megjeleníteni emberi érzéseket, élethelyzeteket. De szoktunk dolgozni naplórészletekkel, filozófiai szövegekkel, elég sok mesét is használunk, de nem meseterápiás módon. Rengeteg szövegtípus alkalmas arra, hogy beemeljük a munkába, sőt a terápián a részt vevők által írt saját szöveg is irodalommá válik – ezekkel ugyanúgy dolgozunk, mint ahogy versekkel, novellákkal. Az irodalomterápiában ugyanis a szöveg nem cél, hanem eszköz. A fő feladat nem az, hogy a szöveget elemezzük, hanem az, hogy azokkal a problémákkal, érzésekkel, gondolatokkal dolgozzunk, amelyeket a kliens hoz, és ehhez ad egy inspiráló bemenetet a szöveg, amelyet olvasunk vagy írunk.

MN: A könyv rengeteg kortárs szöveget hoz fel példának. Ezeket jobb használni, mint a klasszikusokat?

BJ: Nincs erre vonatkozó recept. Különbség van az irodalomterapeuták között is abban, ki milyen szövegekkel dolgozik inkább. Én azért tartom jónak a kortárs szövegeket, mert arról az emberi tapasztalatról szólnak, amelyben élünk. Ismerősek a helyzetek, amelyeket megjelenítenek, ismerős a világ, nem nehezített a nyelvezet, kevésbé akad el az olvasó olyan kifejezéseken, amelyeket nem ismer. Persze, nagyon sok klasszikus szöveg is jól használható. Az irodalomterápia sokszor olyan emberekhez is közel hozza magát az olvasást, akik addig keveset olvastak, mert rájönnek, hogy a szövegek meg tudnak mutatni nekik valamit, ami számukra előrevivő.

MN: A módszert az is közelebb hozza, hogy a könyv rengeteg konkrét példát és esetleírást is szerepeltet.

BJ: Ezek erősen hangsúlyozottan csak példák, nem szeretnék konkrét olvasmánylistát kínálni, mert sok más szerzőtől is lehet jó segítő szövegeket találni. Azt gondolom ugyanis, nem a szöveg sajátja, hogy terápiásan hatékony, hanem ember- és kontextusfüggő, hogy valakinél egyik vagy másik szöveg válik be jobban. Az esettanulmányok azért lehetnek érdekesek az olvasó számára, mert ezeken keresztül könnyebben megérti, miben és hogyan tud segíteni ez a módszer. A jövőben például szerintem sokkal több esetleírást kellene bemutatni, de természetesen ilyenkor bele kell egyezniük azoknak, akikről írunk, még akkor is, ha ez szigorúan anonim. Én is sokkal több embert kerestem meg, mint akik végül a kötetbe bekerültek, mert volt, aki azt mondta, hogy név nélkül sem szeretne „esetté” válni.

MN: Akár a gyerekeknek is tudunk segíteni otthon e módszerrel? Ezt azért kérdezem, mert rengeteg gyerek szenved valamilyen pszichés nehézségtől, miközben az őket ellátó rendszer teljesen túlterhelt.

BJ: Vannak szerzők, akik szerint a szülőt is be lehet vonni abba, hogy a gyerek lélektani értelemben segítséget kapjon. Persze, ez nem helyettesíti a szakembert, ha arra szüksége van. Vannak olyan mesegyűjtemények, amelyek kifejezetten a szülőknek adnak segítséget. Például Gerlinde Ortner magyarul is olvasható két kötete a gyerekeket érintő problémákban próbál segíteni, egyebek közt olyanokban, mint az agresszió, kapcsolati problémák, félelem, álmatlanság. Szintén magyarul is elérhető Shona Innes sorozata, amelyet már óvodáskortól lehet használni, és olyan nagy kérdések megtárgyalására ad lehetőséget, mint a barátság, a család fontossága és sokfélesége, a harag, az elmúlás vagy éppen az internet. Fontos hangsúlyoznunk a prevenciós jelleget, mert a szülő nem a gyerek terapeutája.

MN: Kik érdeklődnek leginkább az irodalomterápia iránt?

BJ: A művészetterápiákra eleve nyitottabbak a nők, ez az irodalomterápiára is igaz; a művészetterapeuták között is több a nő. Vannak ennek olvasásszociológiai okai is: a magyarországi mérések szerint a nők többet olvasnak. De ismét hangsúlyoznám: a „bevonódáshoz” egyáltalán nem szükséges, hogy valaki rendszeres olvasó legyen. Sokszor dolgozunk olyan célcsoportokkal, például zárt intézményekben, családok átmeneti otthonában, börtönökben, amelyek tagjai nem olvasók. Ilyenkor egészen új tapasztalatot hoz az irodalommal való találkozás, és így is pozitív eredményeink vannak a hatékonyságról. A korosztá­lyoknál azt látjuk, hogy a fiatalabbak, akárcsak a férfiak, akkor válnak erre nyitottá, ha valaki a környezetükből bevonja őket. Emellett azt látom, hogy a mostani pályakezdő vagy még egyetemen tanuló értelmiségiek is sokan keresik a módszert. A fiatal felnőttek közül egyre többen fedezik fel, milyen fontos az önfejlesztés, és bizonyos körökben egyfajta sikknek is számít ilyesmire járni.

MN: Ez egy egészséges változás a pszichológiai segítségkérés eddigi tabusításával szemben.

BJ: Így van. Ráadásul nagyon sokan jönnek irodalomterápiára olyanok, akiknek nincs olyan pszichológiai problémájuk, amivel pszichológushoz vagy pszichiáterhez kellene fordulniuk, hanem sokan egyszerűen a hétköznapi életvezetési kérdésekhez keresnek támogatást.

MN: Mennyire könnyű vagy nehéz hozzájutni az irodalomterápiás lehetőséghez?

BJ: Számtalan lehetőség van. Vannak drágább és vannak ingyenesen elérhető csoportok is. Utóbbiak többnyire olyan helyeken, ahol része a szolgáltatásnak az, hogy olvasással foglalkoznak, például könyvtárakban általában rendszeresen elérhetők ingyenes csoportok. Aki érdeklődik a terápia iránt, elsősorban annak érdemes utánanéznie, ki tartja és mik a terápia fő témái. Mint minden piaci szolgáltatásnál, itt is igaz, hogy a magasabb ár nem minden esetben párosul magasabb minőséggel, mint ahogy az ingyenes sem jelenti, hogy ezek kevésbé segítenek.

MN: Az irodalomterápia egyre ismertebb lett az elmúlt években. Jelenleg milyen helyzetben van a szakma?

BJ: Bár szeretik újdonságként bemutatni, Magyarországon az irodalomterápia az 1970-es évek óta jelen van saját szakirodalommal, módszertani anyagokkal. Manapság tényleg kinyílt a szakma, egyre többféle képzés elérhető: vannak tanfolyamok, ahol egyfajta bevezetést adnak a módszerbe, de ezzel az ember még nem lesz biblioterapeuta/irodalomterapeuta – ezt ugyanis csak az egy- és kétéves, diplomát adó egyetemi szakok biztosítják. Azok a szakemberek, akik humán területen dolgoznak – például pedagógusok, pszichológusok, szociális munkások, fejlesztő pedagógusok, orvosok –, sokan keresik ezt a módszert, hogy tovább képezzék magukat. Azt viszont a Magyar Irodalomterápiás Társaság elnökeként fontosnak tartom kiemelni, hogy szervezetként nekünk az is a dolgunk, hogy magas szakmai színvonalat képviseljünk, például standardokat hozzunk létre. Az egyesületi etikai kódexünk kimondja, mire kell figyelnie, és milyen felelőssége van egy irodalomterapeutának, viszont ez jelenleg csak a tagjainkra kötelező érvényű. Jó lenne a jövőben olyan képzési standardokat kidolgozni, amelyek valamiféle közös minimumot képviselnek, például hogy ne lehessen kilépni irodalomterapeutaként a piacra úgy, hogy nincs mögötte hosszabb önismereti folyamat. Jelenleg sok képzésnek nem része, hogy önismereti modult is elvégezzünk, márpedig ez minden valamire való segítő szakmában alapvető fontosságú. Emellett van számos olyan szakmai tárgy, amelyekkel jó lenne a képzéseken részt vevőknek találkozniuk – mint például a csoportdinamikai, egészségpszichológiai, mentálhigiénés és pszichoterápiás ismeretek, önálló csoportvezetési helyzetgyakorlatok –, hogy aztán terapeutaként minél hatékonyabban és felelősebben végezzék a segítő munkájukat.