Hát... öööö... izé... kinek ezt, kinek azt. Ebből persze mindjárt az is következik, hogy politikai szlogennek lehet kiváló, de ha csak erről van szó, akkor egy közgazdásznak nincs dolga vele. Ám a Fidesz politikusai úgy beszélnek róla, mint megvalósítandó modellről, aminek empirikusan azonosítható, más alternatívákkal összevethető tulajdonságai vannak. Mondjuk, olyanformán, ahogy elemzők tudásalapú gazdaságról beszélnek. E fogalom arra utal, hogy a nemzeti jövedelem termelésében és az abból való részesedésben a technológiai tudás, a képzettség mérhetően sokkal nagyobb szerepet kap, mint, mondjuk, 100 évvel ezelőtt. A ténymegállapítás rögtön gazdaságpolitikai ajánlásokat is implikál, az lesz sikeres, aki többet költ oktatásra, technológiaimportra stb. Vajon rejlik-e hasonló, megfogható tartalom a "munkaalapú gazdaság" jelszava mögött?
Tekintettel arra, hogy közgazdasági szakmunkákban a kifejezés manapság nemigen szerepel, az értelmezési kísérlethez be kell érnünk politikusi nyilatkozatokkal. Azokat a szövegkörnyezeteket vehetjük sorra, amelyekben az utóbbi időszakban e fogalom elhangzott. Miniszterelnökünk megnyilatkozásait leíró kategóriákba átfordítva olyasmiről lehet szó, hogy a munkaalapú társadalomban az emberek értékek létrehozásából, és nem mások rovására, a mások által termelt értékek elvonásából jutnak jövedelemhez. Noha ebből már lehet némi meritokratikus, tehát érdemalapú jövedelemelosztási elvekre következtetni, még mindig túl általános ahhoz, hogy bármifajta konkrét szabályokban is megtestesülő működési elv legyen belőle. Szükség volna az érdemek specifikálására, amit persze nem pótol a spekuláció ilyenkor szokásos kárhoztatása.
Arról nem is beszélve, hogy miért volna "munkaalapú" az a gazdaság, amelyik résztvevőit hozzájárulásuk szerint díjazza. Noha a Fidesz ismert a piacgazdasággal szembeni gyanakvásáról, és gyakran intézkedéseiben is ellenséges a tőkével szemben, arról nincs tudomásunk, hogy a munka egyedüli értékteremtő voltát hangoztató munkaérték-elmélethez tért volna vissza. Idősebbek még emlékezhetnek arra, hogy boldogult szocialista rendszerünk erre az ideológiára támaszkodva szüntette meg a tőke magántulajdonát, és tiltotta meg polgárainak, hogy a munkán kívül más (például tulajdonhoz kötődő) jövedelemforrásuk legyen. Miután azonban a kormánypárt a kommunizmus démonával még a spekulációnál is intenzívebb ideológiai harcot folytat, nehezen tudnánk elképzelni, hogy a munkaalapú gazdaság valójában álruhás szocializmus.
Egy másik - az eddigieknek nem ellentmondó, de sajnos továbbra is csak negatív - definíció az lehet, hogy a munkaalapú gazdaság a jóléti gazdaság, jóléti rendszer tagadása. Hála a jóléti államról szóló hatalmas irodalomnak, utóbbiról legalább tudjuk, hogy micsoda. Egyes jómódú európai országoknak azt a gyakorlatát értették ezen, hogy az állam erőteljes jövedelmi újraelosztás révén polgárainak alanyi jogon, tehát erőfeszítéseiktől függetlenül garantál egy viszonylag magas, az átlagostól nem nagyon távoli életszínvonalat. Sajnos a jóléti állam szapulása jottányival sem visz minket közelebb a forradalmian új magyar modell mibenlétének tisztázásához. Korábban is ismert, a teljesítményekkel szemben ellenösztönző hatása és az állami költségvetéseket fenntarthatatlanul megterhelő volta miatt a jóléti állam már jóval a mostani világgazdasági krízist megelőzően válságba jutott, korábbi hívei már több évtizede az eredeti elveket feladó megreformálásán, valójában leépítésén munkálkodnak. Ha tehát ez a munkaalapú gazdaság, akkor ezt már elég sok helyen építik.
Talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha elvi deklarációk helyett azokat a konkrétabb intézkedéseket vesszük szemügyre, amelyek indoklásánál e fogalomra hivatkoznak. Nem meglepő módon ilyesmivel leginkább a munkaerőpiac megváltozott szabályainál találkozhatunk. A munkaerőpiac diszfunkcionális működése a rendszerváltás óta neuralgikus pontja a magyar gazdaságnak. A tízmillióhoz közeli lakosból kevesebb mint négymilliónak van foglalkoztatottságból származó jövedelme, szokatlanul magas a rokkantsági vagy korengedményes nyugdíjakból, ilyen-olyan segélyekből élők száma, még riasztóbb azoké, akikről egyáltalán nem tudni, hogy miből élnek. Mindezek miatt aktivitási mutatóink a legrosszabbak közé tartoznak egész Európában.
Az inaktívak munkaerőpiacra való visszatérítésének érdekében a kormány valóban számos radikális intézkedést hozott. Megszüntettek vagy csökkentettek egy csomó segélyt és ellátást, felülvizsgálják a rokkantsági és korai nyugdíjazások rendszerét stb. stb., s ezekre a lépésekre gyakran hivatkoznak úgy, mint a munkaalapú gazdaság építésének eszközeire vagy feltételeire.
Nincs itt terünk arra, hogy e reformok eddigi eredményeit értékeljük. Arra azonban rá kell mutatnunk, hogy ha ez az új modell lelke, akkor megvalósítása ugyancsak félszívvel történik, a gazdaságpolitika más elemei ugyanis kifejezetten csökkentik a foglalkoztatottságot. A minap látott például napvilágot az a hír, miszerint a nők negyvenéves munkaviszonyához kötött korkedvezményes nyugdíjazás közel ugyanannyi embert vont ki eddig a munka világából, mint amennyit az összes többi intézkedés oda visszaterelt. Arról már nem is beszélve, hogy a lakosság helyett a vállalatokat adóztató politika radikálisan csökkenti a munkaerő iránti keresletet. És persze - visszatérően - marad a legfontosabb dilemma: ha a munkaalapú társadalom egyszerűen magas munkaerő-piaci aktivitást jelent, akkor ezt a legtöbb európai országban már régen felépítették.
De ha tényleg ennyire nincs se füle, se farka, akkor miért szeretik a politikusaink annyira? Talán azért, mert politikai jelszónak tényleg jó, mozgósító lehet. A becsületes munka a legtöbb ember számára olyan értéktartalmat hordoz, amivel örömmel azonosul. Igaz ugyan, hogy ezt az egyetértést bármilyen konkretizálási kísérlet csak megbontaná, de lássuk be, hogy ez a legtöbb jó jelszóval így van. Az igazságos társadalom megvalósulása sem azon szokott elbukni, hogy a többség az igazságtalanságot pártolná.
