Ám ez a triviálisnak tűnő észrevétel mégis megbotlik egy érvben. Igaz, hogy sokféle indíték mozgatja a viselkedésünket, de éppen azért, mert sok van belőlük, vagy zavarba jövünk tőlük, vagy addig ingadozunk a pró és kontra szempontok között, míg valamire támaszkodva a kérdést mégis eldöntjük. E zavart vagy zavarodottságot valószínűleg sokan úgy oldják meg és fel, hogy tartós preferenciákat alakítanak ki: történhet bármi, én már döntöttem. Ezek a törzsszavazók. Tudvalevő, hogy rájuk nem érdemes kampányt, pénzt, időt pazarolni, helyesebben megfordítva: velük kell kampányt csinálni, az ő erőforrásaikkal lehet számolni. A másik megoldás és feloldás az utolsó pillanatra hagyja a döntést (hogy melyik az utolsó pillanat, az persze szubjektív dolog): akik így járnak el, azok megvárják, amíg minden szempontot és érvet elmondtak, minden érzelmet és indulatot lejátszottak, minden szimbólumot és szereplőt bemutattak, s végül a sok tényező közül kiválasztják a döntőt. Ez a "döntő szempont" modellje, s valahogy úgy működik, mint a "döntő szavazaté". A politikai küzdelem lényege, hogy ez a tényező, legyen akár pozitív, akár negatív, az én oldalamra billentse a mérleget. Ennélfogva bármilyen bonyolult is a szavazók viselkedése, összetettek a preferenciái, nem értelmetlen vagy hiábavaló egy olyan tényezőt megkeresni vagy egyenesen megkonstruálni, amely várhatóan sokak döntésében ilyen szerepet fog játszani.
Politikusok, politikai szakértők, elemzők egyaránt ezt keresik, ha más és más céllal is. Nekem is van egy tippem, röviden kifejtem. A szóban forgó tényező természetesen és szükségképpen elmosódottabb tartalmú, mint egy rezsiszámla (noha vannak ilyen rezsiszámlák is), egy nemzeti jelkép, egy politikusi portré, egy alkotmánymódosítás vagy bármilyen konkrét jogszabály. Az ilyen túlságosan konkrét dolgokkal az a baj, hogy legalább egy hasonló súlyú, de ellentétes előjelű dolog rendszerint szembeállítható velük, s így nem nagyon lehetnek adu ászok. A mérleg meghúzásánál erőteljes, stabil, de kellően ruganyos szempontra van szükség. Kvázi kétpártrendszerben (kétblokkrendszerben) pedig rendszerint olyan fogalom, érték felel meg ennek az igénynek a legjobban, amely maga is mintegy belesimul a kettősség logikájába. Ilyen lehet, ahogy most látom, a káosz és a rend kettőse.
A kormány és a parlamenti többség vélhetően azzal kíván majd érvelni (s a konszolidációról tett bejelentések, ígéretek már most is errefelé mutatnak), hogy a ciklus a nagy átrendezés és berendezés ideje volt, a kétharmad célját és értelmét az ország újjáalkotása adta meg. Ezt pedig - mindent összevetve - természetesen sikerült is teljesíteni. Nem is elsősorban az a fontos, hogy a rend milyen minőségű (noha ez is számít: élhetőbb, vagy kevésbé élhető, megfelel-e a politikai közösség igényeinek, vagy nem felel meg), hanem az, hogy megtörtént egy új alapítás, a múlt és a jelen végre összekapcsolódott, a jelképek és az érzések az őket megillető helyekre kerültek, elindult a köz- és a magánadósság leépítése, az ország új külső partnereket talált, új államszerkezetünk van, a jó és a rossz közötti választáshoz az alaptörvény morális kalkulusa végre világos eligazítást nyújt, az élet minden területén érthetővé és követhetővé váltak a normák, a közhatalom gyakorlása egységes, a parlamenti többség töretlen, a béke és a szeretet nevében regnáló kormánynak pedig nincs is alternatívája. Az ellenzék ugyanis maga a káosz. Van egy Magyarország, amelyet a kormány és a parlamenti többség megálmodott és megalkotott, s van egy ellenzék, amely a maga állapotát akarja az országra kényszeríteni.
Mindez a baloldali ellenzék szemében és fülében maga a képtelenség, a botrány és a lehetetlenség. Számukra az alkotmányosság szétveretett, a jogbiztonság aláásatott, az egyes társadalompolitikai alrendszerekben a káosz uralkodott el, a hatalommegosztás gyakorlatilag megszűnt, a gazdaság lerobbant, a kultúrában és más ideológiaérzékeny területeken ámokfutók irányítanak, az ország nemzetközileg teljesen sikertelen. Bármit tesz a kormányzó többség, az katasztrófa, diktatúra vagy anarchia, káosz és minősített gonoszság. Mi sem lehet távolabb a valóságtól, mint a kormány és a kormányzó pártok Magyarország-képe. Ezzel szemben mindaz, amit az ellenzék képvisel, a normalitás, a megszokott, a helyes és a természetes rend jegyében áll.
Két teljesen ellentétes képpel és leírással kell tehát a választóknak szembesülniük. A rend és a káosz persze szükségképpen egymást legitimáló leírások (politikai, nem morális értelemben), helyesebben: egymást hitelesítő képzetek. Az apokalipszissel szemben csakis a totális rend, s maradva a Jelenések Könyvénél: a Mennyei Jeruzsálem képzete veheti föl a versenyt, és megfordítva. Nem az a fontos immár, hogy az egyes politikai szereplők milyen módon egyeznek ki egymással, és milyen választási alkukat kötnek: az élet túllépett ezen. A választás a két elv, a két erő összecsapásáról fog szólni; s a kérdés az, hogy melyik oldal lesz képes ezt a két őserejű képet - a saját meggyőződése szerint megszemélyesítve - a választók lelkében a döntő tényezővé tenni.
