Egotrip

Elkészült Barack Obama nemzetvédelmi stratégiája, melyet úgy ünnepelnek ma, mint totális szakítást a múlttal. A megállapítás helytálló, legalábbis, ami a Bush-időszak közel-keleti intervenciós politikáját illeti, bár a hangsúlyok egyéb vonatkozásokban is rendre máshova esnek. Ám az is igaz, hogy Obama nem akarja - mert nem is tudja - minden tekintetben a múltat végképp eltörölni. A Bush-adminisztráció rossz válaszait korrigálni lehet ugyan, de változtatni semmiképp sem tudna az adott kereteken, mint ahogy bizonyos igazodást tesz elkerülhetetlenné az is, ha elődje politikájának következményeit próbálja kezelni.

A baloldal: ethosz. Ahogy a jobboldal is az. Baloldalinak lenni annyit jelent, mint azonosulni a gyengék igazságával. De nemcsak a gyengéknek van igazságuk, hanem az erőseknek is. Igazság és igazság között nem állítható fel matematikai reláció: a végső döntés közöttük mindig szubjektív marad. Az igazán döntő mozzanat azonban nem az igazságok közti választásé, hanem az igazság kereséséé. Ádám Zoltán

Nem tudom, hogy a 29 pontos gazdasági akciótervvel elénk tárt, jókora gordiuszi csomót hányan kötözték, csak azt lehet tudni, hogy alig 72 órát adtak rá maguknak. A kormány gazdasági terve azzal vált kibogozhatatlan csomóvá, hogy ugyanazt a pénzt költené el többször is, amit talán egyszer sem tud beszedni. Várhegyi Éva

"Zsákutcába jutott a hazai gazdaságpolitika elmúlt két évtizedét meghatározó magyar modell, amely a gazdaságfejlesztést szinte kizárólag a külföldi tőkebeáramlás ösztönzésére alapozta"- mond sommás ítéletet a gazdasági hetilap, a Figyelő cikke Magyarország nemzetközi integrációjának állapotáról. Hasonló dörgedelmeket naponta olvashatunk, hallhatunk a sajtóban, mintegy azt implikálva, hogy tenger gazdasági bajunk érdemi enyhítése mindenekelőtt a világgazdasághoz való viszony stratégiai megváltoztatásával, belső erőforrásokra, belső piacokra való intenzívebb támaszkodással volna elérhető. Pete Péter

Gerő András a galamus.hu honlapon elsiratja a 162 év után elparentált önálló magyar oktatási minisztériumot. Én most hadd sírjak egy olyan másfél évszázados képződmény sorsa miatt, amit inkább utálni szokás. Más aligha zokog felette: a Pénzügyminisztériumot senki se szereti. Utálja a nép, mert hozzá tartozik az APEH, és mert a neve is mutatja, hogy nála a pénz, és nem ad belőle. Utálják a politikát közelebbről ismerők, az abban részt vevők is, mert arrogáns módon, pénzügyi szempontból állít le értékesnek gondolt terveket, vagy vonja el a már megítélt pénzt. A klasszikus, szállóigeszerű válasz valamely komplett ágazatot lázba hozó kulturális, oktatási vagy támogatási programra a mindenkori PM-államtitkár szájából így hangzik: "Nálunk az ekkora összeg kerekítési hiba."A kormányzat más fertályain is tapintható most a káröröm. De miért baj mégis az a tény, hogy a Lónyay Menyhérttől Oszkó Péterig érő lánc következő szeme nem miniszter, hanem szimpla államtitkár lesz?

Indul a labdarúgó-vb - focizzunk. Hazai pályán. A vonat Nyékládháza után csigalassít, lehet csigákat szedni a töltésen, eső után, előtt, közben - talajvíz mossa a síneket, negyven napja esik, árad a Ronyva, a Tolcsva, a Szinva patak; a folyók: a Bódva, a Hernád, a Sajó - K. Dezső inkognitóban, zöld műbőr ülésbe süpped, gondolataiba - (be)mutatkozni nem mer, lincselnék homokzsákos emberek. A Sajó Sajópüspökinél árad, máshol is, hátrányos helyzetű közelkelet, Európa messzire van, ide Isten háta sem látszik.

A kíváncsiság éppoly természetes tulajdonságunk, mint az öregedés. De az utóbbi nem feltétlenül következik az előbbiből, még ha a közmondás így is tartja. Ennél korszerűtlenebb közmondást egyébként elképzelni is nehéz. A középkori keresztény teológia dohos levegője árad belőle; egy hideg, csontos kéz fogja be szemünket: az embernek nem kell olyan sokat tudnia. Ha jót akar.

Képzeljük el, hogy egy távoli országban töltjük a szabadságunkat, és a helyi légitársasággal kedvező áron elrepülhetünk egy csodálatos korallszigetre, ahol világhírű buddhista kolostorokat és egzotikus állatokat láthatunk. Utánanézünk a légitársaság statisztikáinak, és azt látjuk, hogy ha minden évben megtennénk ezt az utat, akkor ezerévenként érne bennünket katasztrófa. Vállalnánk az utazást?

A klasszikus konzervatívok alighanem legnagyobb része osztotta Asbóth János ítéletét a szabadversenyelvű társadalommal kapcsolatban: a manchesteri liberálisok "panaceáj[a] egyoldalú vala, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemű is. A mit ők a nép és a közjólét érdekében kezdtek, a 'laisser faire, laisser passer' követelése, iskolájuk kezében csakhamar az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekévé vált a középső és kis gazdasági existentiák depossedálására, a vagyontalan tömeg kizsákmányolására, a vagyonnak kevés kézben accumulálására és így végső analysisben, ha korlátlanúl érvényesül, a közjólét megsemmisülésére" (Akadémiai Székfoglaló, 1895). Ma, a válság tapasztaltán hasonló vádak és érzületek fogalmazódnak meg a jobboldalon is, amelyek mögé ezek szerint fölös számban sorakoztathatnak föl klasszikus konzervatív tekintélyeket is. Ezek persze nem szocializmust ajánlanak, hanem harmonikusan szervezett, kiegyensúlyozott, ezen belül az agráriumot kiemelten kezelő osztálytársadalmat. Az agrárium világa többnyire azért fontos, mert abban a hagyományos viszonyok és normák egyfajta lerakatát, mai szóval "génbankját" látták.

Azok, akik a kettős állampolgárság ügyében jogalkotási rögtönzésekről és átláthatatlan politikai káoszról beszélnek, tévednek. Magyarországon ugyanis e téren két, letisztult és átgondolt megközelítés létezik, s bár mindkettő politikai erőkhöz és elkötelezettségekhez kötődik, bennük az ideológiai elem másodlagos.

Az állam elveszi a pénzünket, a háborúban véradót szed, parancsol ügyésznek és rendőrnek, iskolába kényszeríti gyermekeinket, börtönbe azt, aki ellenáll neki, élet és halál legitim ura. Hobbestól tudjuk, a szörnyű óriás tengeri szörny ő, Leviáthán, a bestia, akinek "(...) puszta látása is halálra ijeszt" (Jób 41,9). Baj-e, ha nagyra nő, és ha baj, lehet-e adócsökkentéssel fogyókúrára fogni?

Kezdetben, azaz 2008 második felében az események még csak amerikai hitelválságnak tűntek, pár hónap múltán már gyakorlatilag az egész világot megrázó gazdasági válság bontakozott ki a szemünk előtt. Ma viszont a politikai válság menedzselése köti le nemcsak a nagyhatalmak, de a gazdasági központok és a legapróbb kormányok figyelmét is.

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Tartok tőle, hogy a devizahitelesek megsegítésének ügye csak egyike lesz azon csalódásoknak, melyeket az új kormány idéz elő a be nem váltott (mert nem beváltható) ígéreteivel. A mostantól kormányzó pártszövetség kampányában ugyan nem terhelte túl konkrétumokkal a választópolgárokat, kritikáival és szlogenjeivel azonban a háztartások és a vállalkozások helyzetének gyors és radikális javulását sugallta.