Kezdetben, azaz 2008 második felében az események még csak amerikai hitelválságnak tűntek, pár hónap múltán már gyakorlatilag az egész világot megrázó gazdasági válság bontakozott ki a szemünk előtt. Ma viszont a politikai válság menedzselése köti le nemcsak a nagyhatalmak, de a gazdasági központok és a legapróbb kormányok figyelmét is.
A kapitalizmussal gyakorta megesett, hogy válságba került, ám ott, ahol a társadalmak korábban képesek voltak anyagi és legitimációs tartalékokat felhalmozni, viszonylag könnyű volt konszolidálni a helyzetet, sőt a rendszer - hatékonyan és következetesen - beépítette a mechanizmusokba az eset tanulságait. Kész és képes volt tehát az önkorrekcióra. Elég visszaidézni az ázsiai "kistigrisek" másfél évtizeddel korábbi gazdasági gondjait, az apokaliptikus jóslatokat, majd a megfontolt konszolidációt. De ez jellemezte a '70-es és '80-as évek időnkénti globális válságait is, melyeket hol az olajárak elszabadulása, hol a tőzsdék hanyatlása idézett elő. Valamennyit a produktivitás komoly bővülése követte, meg forradalmi technológiai megújulás.
Ma az elemző központok számos előrejelzéssel látják el a kormányzatokat és a sajtót az amerikai és az európai helyzetről, miközben alig kapnak figyelmet azok a következmények, amelyeket a válság a harmadik világ vagy a volt szovjet periféria társadalmaiban okozott. Ott valóban drámai a helyzet, és a kilátások egyelőre megjósolhatatlanok. Most, hogy - a görögországi események miatt - már Európán belül is látványos politikai konzekvenciái vannak a krízisnek, lehet, hogy változás áll be a szemléletben, egy azonban biztos: az egyes esetek súlyosságát egyaránt befolyásolja az, hogy milyen gazdasági és legitimációs bázissal rendelkezik egy adott ország, illetve hogy társadalma és államszerkezete átment-e egyfajta modernizációs folyamaton, képes volt-e újító reformokat meghonosítani vagy sem.
Kelet-Európa krízise - beleértve a magyarországit is - annyiban mindenképp rokon a göröggel, hogy itt is a magas költségvetési hiány, a pazarló és kevéssé hatékony államszerkezet, továbbá az integráció anomáliái okozták a bajt. Az unióba már belépett, de az eurózónához még nem tartozó államok problémái - közismert módon - kiegészültek azzal, hogy a bankok részben (Magyarország, Lengyelország) vagy egészben (Csehország) külföldi tulajdonba kerültek. Ezek nagy mennyiségű hitelt bocsátottak ki, melyek jelzálogfedezetét az euróhoz, a svájci frankhoz vagy a jenhez kötötték, nem pedig az egyes államok valutáihoz. Amikor aztán a forint vagy a zloty zuhanni kezdett, az adósok tartozásterhei elviselhetetlenné váltak, a pánik megingatta a politikai struktúrát, a gazdasági szereplők elbizonytalanodtak, a radikális-szélsőséges csoportok pedig nem várt legitimációs előnyökhöz jutottak. Kész dominóeffektus...
Bár Kelet-Európa fejlettebb államaiban meghozták a gyors és indokolt intézkedéseket, a helyzet javulása nem terjed ki az egész térségre. Románia vagy Bulgária ugyan szintén igyekszik ésszerűsíteni és követni a kevéssé vonzó, de nélkülözhetetlen példát, ám míg a magyar vagy a görög munkás tizenharmadik havi bére és a tizenharmadik havi nyugdíjak feláldozhatók voltak az államháztartás stabilitása érdekében, a román munkásé és nyugdíjasé nem, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott soha nem létezett tizenharmadik havi juttatás. A román társadalom efféle "tartalékokkal" nem rendelkezik, az elnyomorodás garantált, a jövő pedig valóban kilátástalan. Mindez később ismét visszaüthet az unión belüli konszolidációs folyamatokra, arról nem is beszélve, hogy negatív hatása a szűkebb térségben máris érzékelhető.
Annál is inkább, mert a politikai válság néhány eleme még csak most van kibontakozóban, illetve az érintett államok társadalmai még mindig tanácstalanul szemlélik eddigi kihatásait. Nincs olyan nemzeti közösség az unión belül, mely ne érezne ma sokkal kevesebb európai szolidaritást, mint korábban, és minél erőteljesebb egy nemzetgazdaság, minél több felelősség hárul rá ebből kifolyólag, annál ingerültebben fordul el azoktól, akik képtelenek voltak ennyi idő alatt a nyugat-európai átlagütemhez igazítani saját gazdaságukat. Bár a német pénzügyi világ nagyon is átlátja azt, hogy mondjuk Görögország kisegítése számára is előnyös, sőt nélkülözhetetlen megoldás, a német átlagember erről egészen mást, pontosabban ennek pont az ellenkezőjét gondolja, így az a német politikus is, aki az átlagnémet szavazataiból él.
A nyugati szélsőbal és a kelet-európai szélsőjobb már egy ideje azzal toborozza híveit, hogy a gazdasági és társadalmi leromlás egyetlen oka a globalizáció. Ám a görög helyzet, illetve az azt röviddel megelőző kelet-európai krízis megmutatta: a jelenlegi állapotok bizonytalanságának igazi oka az eladósodás, miként azoké a válságoké is, melyek a középkor végétől a múlt századig jellemezték a nagy társadalmi-technikai átalakulásokat. Ezekben az időszakokban a jelentékeny változások lehetősége már felvillant - hála épp a meginduló globalizációnak -, de strukturális követelményeinek a társadalmak csak nehezen és fejlettségi fokuknak megfelelő differenciáltsággal tudtak megfelelni. Ezért is húzódott el az átalakulás évszázadokig, s tart mindmáig, ha Kelet-Európát is számításba vesszük.
Az aktuális kelet-európai és balkáni folyamatok tanulsága egyértelmű, még akkor is, ha az érintett országok sora időközben kiegészülne Spanyolországgal, Portugáliával vagy Írországgal: a krízis nem a vég kezdetét, hanem az európai integráció kezdetének végét jelenti. Egy új lehetőség, mely idejekorán figyelmezteti a közösséget arra: nem a politikailag deklarált integráció teremti meg kontinensszerte a jóléti államot, hanem csakis a strukturális integráció, az összehangolt uniós állami működés - nem egyszerűen együttműködés! - biztosítása. Mindez Európa nyugati végét épp úgy türelemre és belátásra kell intse, mint a keletit - ott a nagyobb szolidaritás nélkülözhetetlenségére azokkal szemben, akik tartalékok nélkül kényszerülnek belefogni a társadalmi átalakításba, itt pedig az áldozatvállalás elkerülhetetlenségére.
Kelet-Európa sokat veszíthet, ha nem tanul abból a politikai válságból, amely Németországban - és esetenként másutt is - szembeállította a gazdasági-pénzügyi elitet a politikaival, gyengítve ezzel a krízis meghaladásának globális esélyét és az uniós kohéziót. E szánalmas színjátékot nálunk is könnyen elismételhetik a politikai elitek, melyek igyekeznek elkerülni a színvallást az alapvető reformokat illetően, s amelyeket megoszt a lehetőség, hogy a beáramló tőkének kedvezzenek-e, vagy a versenyképtelen, és ezért a populizmus felé mindig nyitott hazai nagyvállalkozóknak, valamint a szakszervezeteknek. Ez azonban végképp leveheti a napirendről a jóléti állam projektjét éppúgy, mint a valós uniós integrációt.
