Azok, akik a kettős állampolgárság ügyében jogalkotási rögtönzésekről és átláthatatlan politikai káoszról beszélnek, tévednek. Magyarországon ugyanis e téren két, letisztult és átgondolt megközelítés létezik, s bár mindkettő politikai erőkhöz és elkötelezettségekhez kötődik, bennük az ideológiai elem másodlagos.
A baloldal elképzeléseit a választási eredmények megfosztották aktualitásuktól, ráadásul a Fidesz által képviselt álláspont nemcsak megvalósulóban van, de kihatásai messze túlmutatnak azokon a kereteken, amelyeken belül az ügyet a politika eddig értelmezte és kezelte. Érdemes tehát végiggondolni, mi rejlik a jobboldali elképzelések mögött, és hogy ésszerű volt-e ily gyorsan megalkotni a törvényt.
Orbán Viktor szeme előtt egy hosszú távú modernizációs program víziója lebeg, aminek a kockázatai között a lakossági létszám csökkenése az elsődleges. E percben a gazdasági krízis és a beruházások globális visszafogottsága levette a napirendről a távlati projekteket, ám elég visszapillantani a 20. század nagy kríziseire, hogy ne legyenek kétségeink: a válság elmúltával nagyon sok képzett munkaerőre lesz szüksége az országnak, a bevándorlás felgyorsítása elkerülhetetlenné válik, erre pedig a határon túli magyarok kínálják a kézenfekvő és olcsó megoldást. Integrálásuk a honi népességbe nyelvi-kulturális szempontból nem okoz gondot, szakképzettségük kielégítően magas, oktatásukra tehát nem kell pénzt költeni.
A kettős állampolgárság lehetőségének felajánlása csak az első lépés e téren, amelyet minden bizonnyal számos más intézkedés követ majd. Ezek nyilvánvalóan újabb feszültségeket keltenek, s nemcsak a szomszédos kormányokkal, de az ottani magyar politikai szervezetekkel is - elvégre minden egyes Magyarországra átvándorló, kivándorló magyarral az ő politikai súlyuk fog csökkenni, ennélfogva az apadó közösségek tagjaira nehezedő asszimilációs vagy épp emigrációs nyomás is növekszik majd.
A Fidesz magatartásában mindennek logikus nyomai máris felismerhetők; egyetlen külhoni magyar szervezettel sem ápolnak felhőtlen viszonyt, leszámítva azokat, amelyek az ottani egységes kisebbségi képviseletek belső vagy külső ellenzékének számítanak. És azokat a kisebbségi politikusokat preferálják, akik eddig csak megosztani voltak képesek a közösségeket, igazi sikereket nem tudnak felmutatni, viszont az intrikákból sohasem maradtak ki.
Mindez ugyanakkor egy pillanatra sem kérdőjelezi meg a Fidesz szándékainak legitimitását és célszerűségét. Kérdés viszont, hogy megvalósítható-e, amit e program ígér, és tényleg szolgálja-e a magyarság érdekeit?
A Kárpát-medencében - az ezredfordulón tartott népszámlálások adatai szerint - Magyarországon kívül megközelítőleg 2,5 millió magyar él. Ez olyan tömeg, amely komoly tartaléka lehet a honi gazdaságnak, ám csak akkor, ha valóban van mód e közösségek legaktívabb és legképzettebb tagjait Magyarországra csábítani - vagy kényszeríteni. Hogy a magyar állampolgárság felajánlása megfelel-e erre a célra, nem lehet megjósolni, de következtetni lehet rá, mégpedig abból, hogy milyen sikert ért el az előző Orbán-kormány által elindított "magyarságigazolvány"-akció.
Hivatalos adatok szerint 2004-ben 750 ezren rendelkeztek efféle dokumentummal, ami jelentékenynek mondható szám, majdnem minden harmadik határon túli magyar igényelte. Ám ha azt vesszük, hogy - a nyilvánvaló viták ellenére - az ellenkezés akkor meg sem közelítette a mostanit, ráadásul olyan országok polgárai is kérhették az igazolványt, melyek egyébként tiltják a kettős állampolgárságot (Ukrajna és most már Szlovákia is), akkor mégiscsak válaszra vár a kérdés: miért nem kérték a "magyarságigazolványt" többen?
További kérdés, milyen az igazolvány birtokosainak szociális összetétele? Úgy tudni, készült erre vonatkozó felmérés, mely szerint elsősorban azoknak az idősebbeknek volt ez fontos, akik számára tényleges lelki szükséglet a Magyarországgal fennálló kapcsolatot bármilyen formában újra megszilárdítani. A fiatalabb generációkból viszont elsősorban azok igényelték, akik nem voltak képesek megtalálni számításaikat szülőföldjükön, kötődéseik is lazábbak voltak az átlagnál. Közülük viszont az elmúlt pár évben sokan Nyugat-Európába távoztak, élve a lehetőséggel, amit - főként Románia vonatkozásában - az uniós csatlakozás felkínált.
Az elmúlt évtized páratlan fejlődést hozott a szomszédos országok társadalmai számára; elsősorban Szlovákia és Románia gazdasági és civil szerkezete változott meg gyökeresen, de Szerbiában is szemmel látható az átalakulás. Az ezekben az országokban élő magyarok pedig részesei voltak a gyarapodásnak, komoly jövedelmek halmozódtak fel, így az önmegvalósítástól kezdve az érdekek érvényesítéséig számos lehetőség tárult ki előttük. Megtörtént az, ami az elmúlt 90 év során egyszer sem: szerves részeivé váltak ezeknek a társadalmaknak anyagilag, és bizonyos fokig polgári tudatosságukat illetően is. Ez utóbbit elősegítette politikai szervezeteik olykori kormányzati szerepvállalása éppúgy, mint az az undor, amely eltöltötte - sőt elidegenítette - őket a Budapest utcáin történő fasiszta kilengések láttán, melyben a jobboldal pártjai, erőcentrumai közül egyetlenegy sem volt ártatlan.
Mindent összevetve: az üzenet, hogy akik megtették kötelességüket, azaz Trianon után és annak dacára megmaradtak magyarnak, most már jöhetnek, túl későn érkezik. Arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy a magyarsághoz való kelet-európai általános viszonyulást visszavesse a trianoni árnyékvilágba, ellensúlyozva az európai integráció eddigi minden áldásos hatását.
Nem mellékes persze, hogy a Fideszt az erődemonstráció is motiválta e törvény meghozatalakor, azon erőé, amit eddig a hatalom megragadása érdekében gyűjtött, és amit az általa keltett indulatok átvetettek immáron nemcsak minden bel-, de külpolitikai határon is. Ám a határokon átívelő konfliktus még akkor is kockázatos, ha egy ország és népe valóban erős és érdekei nem utalják rá mások jóindulatára. De ma Magyarország ezt aligha mondhatja el magáról. Elég csak a fél év múlva induló uniós elnökségünkre gondolni. Sikerünk javarészt együttműködő szomszédainktól és az európai megbecsüléstől függ majd, de az együttműködés akadálya, láthatóan, mi magunk vagyunk, minélfogva az elvárt megbecsülésről beszélni is egyre kevésbé lehet. Elég kinyitni a nyugati lapokat, hogy elszálljanak kétségeink...
