Elkészült Barack Obama nemzetvédelmi stratégiája, melyet úgy ünnepelnek ma, mint totális szakítást a múlttal. A megállapítás helytálló, legalábbis, ami a Bush-időszak közel-keleti intervenciós politikáját illeti, bár a hangsúlyok egyéb vonatkozásokban is rendre máshova esnek. Ám az is igaz, hogy Obama nem akarja - mert nem is tudja - minden tekintetben a múltat végképp eltörölni. A Bush-adminisztráció rossz válaszait korrigálni lehet ugyan, de változtatni semmiképp sem tudna az adott kereteken, mint ahogy bizonyos igazodást tesz elkerülhetetlenné az is, ha elődje politikájának következményeit próbálja kezelni.
Ilyen örökségnek számít az amerikai-orosz bilaterális viszony. Obama itt is újrakezdést hirdetett, ám a Kreml ezt a gyöngeség jelének tekintette, így visszadobott szinte minden olyan javaslatot, mely valós megoldásokat kínálhatott volna. Vlagyimir Putyin miniszterelnök, aki még ezen a poszton is diktálni tudja az ütemet az ország első emberének, Dmitrij Medvegyevnek, a külpolitikát egyszerűen belpolitikai küzdelemként értelmezi, s más partnerekkel ugyan, de nagyon hasonlatos módszerekkel űzi, mint harminc évvel korábban.
Kezére játszott ebben a gazdasági krízis, mely sorra megdöntötte a posztszovjet térség színes forradalmait, megakasztotta az Ukrajnában és Közép-Ázsiában - no meg a Dél-Kaukázusban - megindult önállósodási reformfolyamatokat, a politikai hangadókat pedig viszszacserélte azokra, akik lélekben mindvégig Moszkva hívei maradtak.
Bár Moszkva ma ismét azt reméli, hogy a nagy válság okozta kis krízisek számláit saját zsebből kiegyenlítve magához kötheti a volt szovjet tagköztársaságokat, sehol sem látni igazi változásokat a reálfolyamatokban. Így a lojalitásért cserébe invesztált milliárdok éppúgy semmivé foszlanak majd, mint azok az erőfeszítések, amelyekkel a volt Szovjetunió egykori gazdasági és politikai sikereit megalapozni remélte.
Ezért is tűnhetnek oly "lezsernek" a washingtoni reakciók, valahányszor a posztszovjet térségben újra megjelent orosz hegemónia szóba kerül. Amerikában megtanulták, a radikális fellépés nem vezet sehova, hacsak nem párosul olyan lokális támogatottsággal, mint ami a rendszerváltáskor Kelet-Európában volt tapasztalható, a Baltikumról nem is beszélve.
Más kérdés viszont az a stratégiai közeledés, ami Európa és Oroszország között már jó ideje körvonalazódik, s ami mintegy a kelet-európaiak feje fölött nemcsak hidat próbál építeni a közös érdekek alapján, de olyan potenciális szövetséget is, ami a látható értékbeli különbségeket is felül képes írni, legyen szó gazdasági, energetikai vagy akár biztonsági kérdésekről (mint például a Kreml által erőltetett európai-orosz biztonsági paktum).
A Lengyelországot megkerülő gázvezetéknél, az Északi Áramlatnál semmi sem szimbolizálja jobban azt az igyekezetet, mely egységes stratégiába kívánja illeszteni a moszkvai elvárásokat, illetve Nyugat-Európa nemzetállamainak ráutaltságát az orosz szénhidrogénforrásokra; nem kevésbé az óriási orosz piacra. E folyamat máris meggyengítette azt a szolidaritást, ami egyébként feltétlenül szükséges lenne a NATO működőképessége, illetve Európa biztonsága szempontjából.
Való igaz, a Bush-adminisztráció a maga közel-keleti politikájával sokszor tette próbára az európaiak türelmét. Nem egy igaz barátjának csúfos bukását is ez idézte elő; a jobboldali José María Aznart éppúgy ez fosztotta meg miniszterelnöki székétől, mint a baloldali Tony Blairt. Az unió nem egy kulcsországának vezetője pedig épp azáltal szerzett népszerűséget, hogy finom utalásokkal vagy épp keresetlen szavakkal határolódott el az amerikai politikától (Merkelre és Sarkozyre ez ugyanúgy igaz, mint Berlusconira).
Ám az a jövő, mely Oroszország újbóli európai berendezkedését ígéri, egészen más globális hangsúlyokkal bír, mint az, amit így vagy úgy befolyásolni képes a világpolitikai szempontból mégiscsak periferikus Közel-Kelet. És ez az, ami Amerika számára Kelet-Európát ma olyannyira felértékeli.
Bár a stratégiai célokat tekintve Közép- és Kelet-Európa is megosztott, a Baltikum, Lengyelország és Románia azonban kulcsállamoknak számítanak, és valamennyi elkötelezett egy olyan Oroszország-politika folytatása mellett, mely hallani sem akar a hosszú távú transzatlanti pozíciók feladásáról, illetve olyan európai alkukról, amelyek figyelmen kívül hagynák a globális amerikai érdekeket. Ezeknek az országoknak megvan a maguk ereje, amit jól mutat, hogy képesek voltak megakadályozni a Moszkva által olyannyira vágyott és szorgalmazott uniós vízummentességet.
A többi közép-európai ország gyakorlatilag semlegességével tüntet, ami megkönnyítheti ugyan (gazdasági) különalkujukat Moszkvával, ám ezzel még jelentéktelenebbé válik érdekérvényesítő képességük uniós szinten. Az oly fontos transzatlanti viszonyban pedig partnerként máris leértékelődtek.
A tény, hogy Lengyelország balti partjainál megjelentek az amerikai Patriot rakéták, épp e szempontból jelentős: ismételten visszaigazolja annak a közegnek a geopolitikai megkerülhetetlenségét, mely Oroszországot Európától elválasztja. A romániai tengermelléki amerikai támaszpont ugyanezt a funkciót tölti be.
A Patriot nem elhárítóképességei miatt fontos, hanem az azt kiszolgáló fejlett radarrendszer nyújtotta felderítőkapacitások miatt. Oroszország, amióta a Baltikum kiszabadult ellenőrzése alól, a kalinyingrádi térségben magas szintre fejlesztette katonai és hírszerzési lehetőségeit; messze a Baltikumon túl is biztonsági kockázatot jelent. Úgy tűnik, Németországnak ez nem okoz különösebb gondot, mint ahogy néhány közép-európai országnak sem. Viszont Románia és Lengyelország nemcsak lakosságuk számát tekintve képeznek más kategóriát, mint Szlovénia, Magyarország, Szlovákia vagy Csehország, hanem azért is, mert a transzatlanti elkötelezettség tekintetében polgáraik öntudatosabbak, mint e négy másik országé. A NATO-hoz és általában a nyugati érdekekhez fűződő viszonyuk kevésbé haszonleső, mint a szlovéneké, magyaroké, szlovákoké vagy cseheké. Nem véletlenül: ez utóbbi országok lakosait 1989 óta semmilyen távlati stratégia nem hozta lázba, ezért jövőképüket már jó ideje sem történeti, sem pedig morális meggyőződés nem hitelesíti.
