kb. idézet Füst Milántól
Túl összetett, ami vagyok (ami velem van)? Az írás elnagyolja? Túl egyszerű? És az írás felfújja? Az önkifejezés - eltávolít?!
Tolsztoj jött be nekem a minap. De nem mint Mándynál szokás olyasmiknek történnie, hogy: "És akkor egyszerre ott állt a fényjelenség. Egy termetes, nagyszakállas. De olyan szálas, erős vállú, hogy szinte a teniszütőjét tette le, támasztotta az ajtófélfának, biciklijét, gördeszkáját, szörfvirgácsát csavarta be vitorlácskába" stb. Nekem Tolsztojt lehetett olvasnom, hogy egyik alkalmi munkámat - lelkesedem érte! e munkákért - elvégezhessem, utam ilyképp folytathassam. De az léhaság lenne, ha azt mondanám hirtelen, hogy: "Ah, Tolsztoj - hát persze - vége az irodalomnak, az én számomra nem jelent többé semmit, önostorzás is jön, hogy valaha is jelentett, nyeglén írtam bölcsességeket" etc. Nem így jött be. Talán a leghitelesebb források egyikéből dolgozom (azaz főleg: ha nem dolgozom, nagy az ihletés hitele!), gimnazista koromtól nem érdekelt, kik ismerik már akkor a nagy rokkendrollsztárok bemondásait, a hollivúdi filmekből "Gilikatit" stb. Nekem Tóth Árpád, Kosztolányi, József Attila, Rilke, Eliot, Duchamp, Artaud etc. poétikáján kellett végigvennem magam, hogy elmondhassam, ma, 69. évemben már az van, hogy 60-62 éve szeretnék író lenni, és 44. éve műfordítok.
| ||
Legközvetlenebb, lassan egyetlen beszélgetőtársamat (társnőmet) "a Felügyelőnét" kérdezem, megérti-e, hogy kihalt belőlem az írás vágya. Nem, mondja ő, csak fáradt vagy stb., majd folytatod. Nem, Füst Milánnal sem értek egyet, hogy semmiféle fénybe nem jut az, aki a munka szürke porából érkezik. Ah, ismétlem, a por: csillagpor is lehet, slágerben, de másképp úgy, ahogy ma egy 3Sat-filmben láttam, és rosszul is lettem tőle, ahogy tudósok iszonyatos pénzekért készített távcsövekkel, állomásokkal etc. naprendszerünkön kívüli bolygókat kutatnának "elő", s van, amelyik Jupiter-nagyságú, de centrum-csillagát 4 és fél nap alatt kerüli meg stb. Mik vannak, gondoltam, és összesérült lábamat, a túlkeményült, majd meghúzódott stb. combizmokat dörzsölgettem, mert járásképtelen lettem, s ez így nem maradhat. Alkalmi munkák végzését nem gátolja a tönkrement láb, a tönkrement jobb váll sem, a szétzsibbadó bal kéz is üti még a billentyűt, hanem a lábat vissza kell hozni valahonnét, hogy újra ki tudjak menni az utcára. Nyista "fények", se porok-borok. De.
Az, hogy az utcáról, városról, utazásról elméletben gondolkodom, az - tolsztojian - "az irodalom", az "az alkotás", de hogy utcákon, városban járni kell, néha járműre is szállni, az, bizony, az élet, melynek ellentéte végül a halál, és én, mint tanárnőm mondta versében, "nem akarok meghalni, nem". De ilyen lábbal, nulló járással pillanatok alatt járműbe zuhanhatok. S ez nem azonos olyan istenverte barom elbizakodottságaimmal, mint hogy bementem minap a hatsávos pirosba, és araszokkal, félkartávokkal húztak el 40-50 km/órával villamosok, buszok, szerencsére a nagy anticleverség után ott már cool voltam (brr e szavak), csak álltam. A lábam még akkor épp jó volt, ha nem is ép. Hanem most négy napja itthon vagyok, s meg kéne gyógyulnom. Nem is. Mert az fény lenne. A porállagba kéne visszagyógyulnom. Pihentetés, kenőcs, alkalmi gyulladásgátló pasztilla (de a gyomorra vigyázni). Közel volt hozzám a halál, közel volt az rég is sokszor, de most megértettem ezt. És közel van hozzám a szintén halállal (vagy dermedett élettel) fenyegető teljes lenyomorodottság.
(Sablon szöveg: "De az ember sok mindent kibír, ha remélheti, hogy jön belátható időn maga-módjára-képzelt rendbejövés." Nem?)
Rendbe kell hoznom magam. Járni, menni nem bírok, hogyan mennék orvoshoz, járnék vizsgálatokra. Különben is, nekem ennyi van max., de ennyit hadd őrizzek: van egy igen egyszerű elemekből összeszerkesztődött, igen bonyolultnak látszó, de durvaságaival együtt igen érzékeny meglétem, létezésem, éltem. Ebbe se "a Felügyelőné", se Füst Milán, se Artaud beleszólni nem akar - Duchamp-ért nem tenném villamos alá a fejem, Kosztolányit, szegényemet nem is tudom - de hogy hányszor gondoltam rá, igen, szobránál ácsorogva, jaj, D. úr, szétnyiszáltan te hogyan tudtál még írni, szépeket, igazakat mondani, csodát tenni, hogy egy elmúlt stílus szavaival, eszméivel máig a legfrissebbnek maradni. Tehát ezt a meglétet én a környezetemmel "való" összhatásban érzékelem.
Madárkánk, kutyánk, is jó. De medvéink - kártyabajnokságunk! (Múzeum, lóverseny rég a múlté, mind az ilyen.) Képeslapjaim a könyvek közé tűzve! Papírhalmok köbméterei! Időm beosztódása! Meghalok, és ez, nézek körül, mind nélkülem lesz, mint az éhezőművész megürült ketrece - aztán kisöprik. Élni akarok. A világom miatt. Mely - nem "a világ". De mellette minden (mondás): Eh, nem a világ. A por-fény életre meg annyi szívvel gondolok! (D. úr etc.)
Ebbe a komplex akármibe nekem az írás, az önkifejezés többé nem fér. Remélem, annyi marad, hogy alkalmi munkákat végezhetek, összegyűjthető kész-műveimből összegyűjtések jelennek meg (vagy sem). És kész. Engedtessék meg: Karinthy (túlromantizált) sráca a hegedűvel. Felmászik a cirkuszi széktoronyra, bravúrosan (vagy sután) egyensúlyoz, ott van a fényben, és elhegedüli szíve dallamát.
Az én szívemnek nincs dallama. Nem "szeretek". 10000 dolog van, amivel-akivel (ha emlék lény) együtt akarnék élni örökre, és alkalmi munkákkal épp-élve-megélve Szép Ernő Minden-Semmijébe hajolni.
T´DOOR: Van-e a telefonkönyvben Fosch?
Hát nincs, elárulom. Átnéztem. Kerestem egy nevet, így jöttem bele a dologba. Mint Karin hy: hej, pedig de számolnék. (Ám már megint nem tudom kibogozni a cipőfűzőmet.) Hát nincs, elárulom. Átnéztem. Kerestem egy nevet, így jöttem bele a dologba. Mint Karin hy: hej, pedig de számolnék. (Ám már megint nem tudom kibogozni a cipőfűzőmet.)
