A legkisebb közös befejezés

Semmiféle fénybe

  • Tandori Dezsõ
  • 2019. február 17.

Egotrip

"Tolsztoj jött be nekem a minap. "

kb. idézet Füst Milántól

Túl összetett, ami vagyok (ami velem van)? Az írás elnagyolja? Túl egyszerű? És az írás felfújja? Az önkifejezés - eltávolít?!

Tolsztoj jött be nekem a minap. De nem mint Mándynál szokás olyasmiknek történnie, hogy: "És akkor egyszerre ott állt a fényjelenség. Egy termetes, nagyszakállas. De olyan szálas, erős vállú, hogy szinte a teniszütőjét tette le, támasztotta az ajtófélfának, biciklijét, gördeszkáját, szörfvirgácsát csavarta be vitorlácskába" stb. Nekem Tolsztojt lehetett olvasnom, hogy egyik alkalmi munkámat - lelkesedem érte! e munkákért - elvégezhessem, utam ilyképp folytathassam. De az léhaság lenne, ha azt mondanám hirtelen, hogy: "Ah, Tolsztoj - hát persze - vége az irodalomnak, az én számomra nem jelent többé semmit, önostorzás is jön, hogy valaha is jelentett, nyeglén írtam bölcsességeket" etc. Nem így jött be. Talán a leghitelesebb források egyikéből dolgozom (azaz főleg: ha nem dolgozom, nagy az ihletés hitele!), gimnazista koromtól nem érdekelt, kik ismerik már akkor a nagy rokkendrollsztárok bemondásait, a hollivúdi filmekből "Gilikatit" stb. Nekem Tóth Árpád, Kosztolányi, József Attila, Rilke, Eliot, Duchamp, Artaud etc. poétikáján kellett végigvennem magam, hogy elmondhassam, ma, 69. évemben már az van, hogy 60-62 éve szeretnék író lenni, és 44. éve műfordítok.

false

 

Legközvetlenebb, lassan egyetlen beszélgetőtársamat (társnőmet) "a Felügyelőnét" kérdezem, megérti-e, hogy kihalt belőlem az írás vágya. Nem, mondja ő, csak fáradt vagy stb., majd folytatod. Nem, Füst Milánnal sem értek egyet, hogy semmiféle fénybe nem jut az, aki a munka szürke porából érkezik. Ah, ismétlem, a por: csillagpor is lehet, slágerben, de másképp úgy, ahogy ma egy 3Sat-filmben láttam, és rosszul is lettem tőle, ahogy tudósok iszonyatos pénzekért készített távcsövekkel, állomásokkal etc. naprendszerünkön kívüli bolygókat kutatnának "elő", s van, amelyik Jupiter-nagyságú, de centrum-csillagát 4 és fél nap alatt kerüli meg stb. Mik vannak, gondoltam, és összesérült lábamat, a túlkeményült, majd meghúzódott stb. combizmokat dörzsölgettem, mert járásképtelen lettem, s ez így nem maradhat. Alkalmi munkák végzését nem gátolja a tönkrement láb, a tönkrement jobb váll sem, a szétzsibbadó bal kéz is üti még a billentyűt, hanem a lábat vissza kell hozni valahonnét, hogy újra ki tudjak menni az utcára. Nyista "fények", se porok-borok. De.

Az, hogy az utcáról, városról, utazásról elméletben gondolkodom, az - tolsztojian - "az irodalom", az "az alkotás", de hogy utcákon, városban járni kell, néha járműre is szállni, az, bizony, az élet, melynek ellentéte végül a halál, és én, mint tanárnőm mondta versében, "nem akarok meghalni, nem". De ilyen lábbal, nulló járással pillanatok alatt járműbe zuhanhatok. S ez nem azonos olyan istenverte barom elbizakodottságaimmal, mint hogy bementem minap a hatsávos pirosba, és araszokkal, félkartávokkal húztak el 40-50 km/órával villamosok, buszok, szerencsére a nagy anticleverség után ott már cool voltam (brr e szavak), csak álltam. A lábam még akkor épp jó volt, ha nem is ép. Hanem most négy napja itthon vagyok, s meg kéne gyógyulnom. Nem is. Mert az fény lenne. A porállagba kéne visszagyógyulnom. Pihentetés, kenőcs, alkalmi gyulladásgátló pasztilla (de a gyomorra vigyázni). Közel volt hozzám a halál, közel volt az rég is sokszor, de most megértettem ezt. És közel van hozzám a szintén halállal (vagy dermedett élettel) fenyegető teljes lenyomorodottság.

(Sablon szöveg: "De az ember sok mindent kibír, ha remélheti, hogy jön belátható időn maga-módjára-képzelt rendbejövés." Nem?)

Rendbe kell hoznom magam. Járni, menni nem bírok, hogyan mennék orvoshoz, járnék vizsgálatokra. Különben is, nekem ennyi van max., de ennyit hadd őrizzek: van egy igen egyszerű elemekből összeszerkesztődött, igen bonyolultnak látszó, de durvaságaival együtt igen érzékeny meglétem, létezésem, éltem. Ebbe se "a Felügyelőné", se Füst Milán, se Artaud beleszólni nem akar - Duchamp-ért nem tenném villamos alá a fejem, Kosztolányit, szegényemet nem is tudom - de hogy hányszor gondoltam rá, igen, szobránál ácsorogva, jaj, D. úr, szétnyiszáltan te hogyan tudtál még írni, szépeket, igazakat mondani, csodát tenni, hogy egy elmúlt stílus szavaival, eszméivel máig a legfrissebbnek maradni. Tehát ezt a meglétet én a környezetemmel "való" összhatásban érzékelem.

Madárkánk, kutyánk, is jó. De medvéink - kártyabajnokságunk! (Múzeum, lóverseny rég a múlté, mind az ilyen.) Képeslapjaim a könyvek közé tűzve! Papírhalmok köbméterei! Időm beosztódása! Meghalok, és ez, nézek körül, mind nélkülem lesz, mint az éhezőművész megürült ketrece - aztán kisöprik. Élni akarok. A világom miatt. Mely - nem "a világ". De mellette minden (mondás): Eh, nem a világ. A por-fény életre meg annyi szívvel gondolok! (D. úr etc.)

Ebbe a komplex akármibe nekem az írás, az önkifejezés többé nem fér. Remélem, annyi marad, hogy alkalmi munkákat végezhetek, összegyűjthető kész-műveimből összegyűjtések jelennek meg (vagy sem). És kész. Engedtessék meg: Karinthy (túlromantizált) sráca a hegedűvel. Felmászik a cirkuszi széktoronyra, bravúrosan (vagy sután) egyensúlyoz, ott van a fényben, és elhegedüli szíve dallamát.

Az én szívemnek nincs dallama. Nem "szeretek". 10000 dolog van, amivel-akivel (ha emlék lény) együtt akarnék élni örökre, és alkalmi munkákkal épp-élve-megélve Szép Ernő Minden-Semmijébe hajolni.

T´DOOR: Van-e a telefonkönyvben Fosch?

Hát nincs, elárulom. Átnéztem. Kerestem egy nevet, így jöttem bele a dologba. Mint Karin hy: hej, pedig de számolnék. (Ám már megint nem tudom kibogozni a cipőfűzőmet.) Hát nincs, elárulom. Átnéztem. Kerestem egy nevet, így jöttem bele a dologba. Mint Karin hy: hej, pedig de számolnék. (Ám már megint nem tudom kibogozni a cipőfűzőmet.)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.