Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Kiválasztottak

Egotrip

Az Erzsébet-kor Angliájában született meg a történelem egyik legfurcsább teóriája, az anglo-izraelitizmus, amely szerint az angolok biológiai értelemben is Izrael tíz elveszett törzsének az egyenes utódai.

Erzsébet után Jakab lépett az angol trónra (1603), és többek közt az „Izrael királya” címet adományozta önmagának. A kor számos művésze, írója, tudósa és politikusa hitt az anglo-izraelita elmélet igazságában, és az izraelita gyökerek iránti érdeklődés csak a 20. században hanyatlott le. Az elmélet szerint az asszírok által i. e. 722-ben az Eufráteszen túli fogságba hurcolt izraeli törzsek (vö. Királyok II.17.6; 18.11) hosszú vándorútjának végpontja Anglia lett. A déli királyság (Juda) törzseinek dicstelen utódai lennének a zsidók, az északi királyság (Izrael) tíz elveszett törzsének dicső leszármazottai viszont az izraeliták, tehát az angolok, akik ezért Isten kiválasztott népének minősülnek.

Az anglo-izraelitizmus születésének két előfeltétele volt. Egyrészt az, hogy Izrael tíz elveszett törzséről utoljára Flavius Josephus tudósított az I. században (Antiquitates 11.133), a későbbi sorsuk ismeretlen – a törzsek maradványait jó ezer éve keresi a keresztény nyugat. Nehéz volt cáfolni tehát, hogy az elveszett izraeli törzsekből előbb szkíták, kimmerek, gótok stb. lettek, majd angolok. A másik előfeltétel az a felismerés, hogy a megvetett zsidóságot Judával azonosítva, az Úr által való kiválasztottságot vegytisztán át lehet ruházni „Izrael tíz elveszett törzsére”, akik, ugye, mi, angolok vagyunk. Őrültség is lett volna a kiválasztott néphez tartozás boldogságos kiváltságát meghagyni a zsidóknak, akik, mint egy 13. századi szöveg írja, a horgas orron és a rókaszerű arcvonásokon túl több, az emberre egyébként nem jellemző testi jeggyel is rendelkeznek. Farkuk van, a férfiak menstruálnak, és messziről jelzi a jelenlétüket a foetor iudaicus, a zsidószag. Érthető tehát, hogy Angliában a 12. századtól egymást érték a pogromok, Oroszlánszívű Richárd koronázásának ünnepén (1189) pedig még országos vérfürdőt is rendeztek. Majd a vérvádas perek évtizedei következtek, és végül 1290-ben ki is űzték a zsidókat Angliából.

Európában egyébként a faj misztériuma a földrajzi felfedezések korától intellektuálisan is érdekessé vált. Ekkor ugyanis némely írástudók megkérdőjelezték azt az egyházi tanítást, amely szerint az emberi faj egységes és egyetlen emberpártól származik. II. Pál pápa egy 1537-es bullája kimondta ugyan, hogy „az indiánok voltaképpen emberek”, de a Szent­atya eme jámbor voltaképpenje korántsem zárta le azt a vitát, amely már évek óta folyt többek közt Bartholomé de las Casas, illetve Sepulveda és követőik között. A 16. század írástudói közül egyre többen úgy vélekedtek, hogy ez a bugyuta Ádám-Éva-kígyó történet immár némi revízióra szorul. Paracelsus még óvatos volt: szerinte az indiánok és más effélék talán „egy másik Ádámtól” származnak („von einem anderen Adam seind”, Astronomia magna, 1520, I), de a szomorú véget ért Giordano Bruno már nyíltan tagadta az atyafiságot, azaz hogy a „fekete etiópok” és indiá­nok emberi lények lennének (De immenso, 1591, XVIII).

Végül az emberfaj(ok) kérdése, főként Isaac la Peyrère (1596–1676) révén, a 17. század közepe táján az érdeklődés homlokterébe került. La Peyrère marrano zsidó származású, francia kálvinista teológus volt. A Praeadamitae (Az Ádám előttiek) c. művét 1643-ban írta, a könyv kéziratának másolatai kézről kézre jártak, majd a könyv megjelent latinul, angolul és hollandul. Rögvest be is tiltották és elégették a példányait, mivel azt állította, hogy a Biblia szövege „pontatlan”, hogy Mózes Öt Könyvét nem is Mózes írta, hogy nem Ádám volt az első ember, hogy a Biblia nem az emberiség, hanem csak a zsidóság története, hogy az özönvíz csak a föld egy részén következett be. La Peyrère-t elfogták, és arra kényszerítették, hogy tagadja meg a könyvében foglalt eretnekségeket. Mindazonáltal La Peyrère művének sikere megerősítette az ekkortájt már gyökeret vert vélekedést, miszerint az emberi fajba eleve nem tartozhatnak bele színes bőrű népek. Rövidesen az írástudók spekulatív rasszizmusa találkozott a gyarmatok rabszolgatartó gazdasági rasszizmusával. A hívő keresztény fehér gyarmatosok lelkiismereti szükséglete volt már annak a „tudományos” igazolása, hogy az állati sorba taszított fekete emberek valójában nem is emberek. A tudósok pedig olyan szorgosan gyűjtötték az érveket az emberek és csupán emberszerűek megkülönböztetésére, hogy az emberiség több fajhoz tartozásáról szóló tan még a 19. század közepén is uralta a nyugati közgondolkodást. Mivel mást értettek az ember szó terjedelmén, nem lehet meglepő, hogy az Egyesült Államok alapító atyái a Függetlenségi nyilatkozatban magától értetődőnek nevezték „ama igazságot, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett”. Történetesen az ifjú Jeffersonnak, aki ezt a parádés kis mondatot fogalmazta, ekkor már mintegy félezer rabszolgája volt.

Nem közismert talán, hogy egyes japán gondolkodók is hozzájárultak a faj és a kiválasztottság mélyebb fogalmi megértéséhez.
A 19. században még csak egy habókos misszionárius hirdette, hogy a Japánt alapító Jinmu császár és hű szamurájai valójában zsidók voltak (Nicholas McLeod: An Epitome of Japanese Ancient History. Nagasaki, 1878). Aztán a gondolat terjedni kezdett, és ma már a YouTube-on bárki megtekintheti a zsidó–japán közös gyökérről szóló televíziós műsorok némelyikét. Mindezt elsősorban egy keresztény pacifistából jeles antiszemitává avanzsált japánnak köszönhetjük. Sakai Katsuisa (1874–1940), azaz Sakai „Shógun” főként az ezoterikus és okkult tanok iránt érdeklődött ugyan, de 1924-ben három könyvet is írt a zsidó világhatalom összeesküvését leleplezendő. A világ valóságos természete és a zsidók (Sekai no shótai to yudayajin) c. könyvének egyik izgalmas gondolata az volt, hogy a japán és a zsidó nép azonos eredetű, ugyanis nyilván nem létezhet egyszerre két kiválasztott nép. És bár a két nép azonos volta ma már nehezen bizonyítható – írja Sakai –, világtörténelmi vezető szerepük ugyanaz. A japánoknak tehát előbb le kell győzniük a zsidókat, majd az oldalukra kell állítani őket. Később több japán politikus is úgy vélekedett, hogy a földgolyó jövőjét a két kiválasztott nép közti harc dönti el. Nakaoka Yatsutaka tábornok például így ír (Hankyó jóhó 1943/3): „A zsidó faj gyűlöletes, de erős lelkületű. Csak az erős lelkületű Japán tud harcba szállni vele. E mostani háborúban a Kelet és a Nyugat bajnoka méri össze az erejét.”

Bár a „két bajnok” közti harcról manapság már nem szokás beszélni, ma is remek társalgási téma lehet akár a japánok, akár a zsidók világhatalmi törekvése. A japán ember lelkét megbizsergeti a zsidóság egzotikuma is, hiszen itt egy unikornissal valószínűbb találkoznia, mint egy igazi, hús-vér zsidóval. A japán könyvesboltok polcain pedig mindig ott sorakozik Anna Frank naplója (amely az iskolai kurrikulum része), néhány könyv a zsidó misztikáról, továbbá történelmi művek a holokausztról, meg persze többkilónyi antiszemita irodalom – a tiszta, azaz zsidók nélküli antiszemitizmus jegyében.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.