Egotrip

Tom, cseh származású amerikai barátom akkorát nevet, hogy kicsit meg is sértődöm. Ugyanazt mondja, mint amikor azt kérdeztem, van-e dohányzó helyiség az egyetemen. Mit képzelsz, hol vagy? Ez itt Amerika. A mulatság tárgya az a tény volt, hogy szorgalmasan elkezdtem nézni a tévé talkshow-it, hogy beszámolhassak róla, mit gondol "az amerikai értelmiség" a Clinton-ügyről. Minden attól függ persze, hogyan definiálja az ember az "értelmiséget". Láthattam Paul Newmant és Gene Hackmant nyilatkozni, Monica exbarátait, ügyvédjét és fodrászát, számtalan washingtoni kommentátort, újságírót és külpolitikai szakértőt, továbbá néhány feminista vezetőt, valamint az utca emberét, nem beszélve természetesen a Clinton-klánról, akiket az ember nem szívesen néz, annyira kínban vannak. Hogy kit tekinthetünk ezen tarka egyvelegből az értelmiség autentikus szószólójának, nem tudom. De ez talán nem is olyan érdekes. Ami igazán érdekes, az e könnyed és mégis keserű kacaj, az értelmiség páriatudata és néminemű identitászavara, a vágyódás a fény után, amelyet megvetnek, a publicitás után, amelyet, nem ok nélkül, a nagy amerikai cirkusznak neveznek, a szerep után, amely nem létezik.

Bemegy a pali a kalapüzletbe, és azt mondja az eladónak, hogy egy kalapot szeretne venni. Mégis, mire gondol? - kérdezi az eladó. Hát általában a szexre, de most csak egy kalapot kérek - válaszol a vevő. Így vagyok én is a tőzsdével - bármi történik is a világon, nekem mindenről az jut eszembe. A pillanatnyi valóság nem áll messze a fenti vicc csattanójától, hiszen az elmúlt hetekben a világ sok száz millió tőzsdei befektetőjének vagyona többek között annak köszönhetően ingadozott, hogy az amerikai elnöknek is mindenről, de különösen a gyengédebb nemhez tartozó beosztottjairól a szex jut eszébe. Állítólag át is nevezték a Fehér Ház híres tárgyalótermét, az Ovális Irodát Orális Irodára. Szóval az öreg Billt valószínűleg ezért látjuk mindig hajadonfőtt: már meg sem kísérli a kalapvásárlást, mert úgyis tudjuk, mi jár az eszében.

Itt vannak, mondjuk, a hülye kérdések, amelyekből szürkén szivárog az üresség, érezzük, hogy kérdező, kérdezett és hallgató egyaránt beléjük ragad, se kimászni belőlük, se megmerülni bennük nem lehet, nem szabad; mindenkinek keserves, aki mégis nyer velük, az a kérdező, kitölti az időt, szerepbe kerül.

Előbb a vágány melletti pavilonok tűntek el, randák voltak, de. Meleg volt a pogácsa, a HÉV-en lehetett húzkodni belőle a könnyű tésztát, a virágbolt már korábban megszűnt, hetven forint volt a korona, sör. Esernyőéscipzáréscipőjavítóéselemcserekulcsmásoló, bádogosés, egyszemélyben, eltűnt. Simalángos, sajtostejfölös, hol van az?

Jó ideje nem válogatom meg a társaságomat, szinte bárkivel leülök bárhova, talán az egyetlen kritérium, hogy asztaltársam olyan legyen, akit még nem raboltak el az ufók, mert akkor óhatatlanul félrecsúszik a beszélgetés, vak és beláthatatlan irányba fordul minden, olyasmikről kell beszélgetni, hogy szerinted igaza van-e annak az amatőr kémikusnak, aki másnaposan minden kedden fel tudja idézni a 49 dimenziós kocka kiterített alaprajzát, vagy igaza van-e annak az idős sajóbábonyi hölgynek, aki karfiollal lemodellezte az atom viselkedését a hipertérben, mert azt látta az X-aktákban, hogy aki mer, az előbb-utóbb zseblámpákat lóbál egy idegesítően díszletszerű alagútban, viszont értelmetlenül és céltalanul megmenekül az őt üldöző borzalmas digitális trükktől. (Hacsak a sorozatszerkesztő könnyen kiszámítható érdekeit nem tekintjük sorsnak.)

Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg - na, ilyen nem fordult elő harmincegy év alatt. Ellenben én most aktívan borozgatok, harmincöt éves vagyok, s hallom, ahogy a szomszédban beleenged valakibe egy sorozatot a magyar televízió. Valószínű, elhunyt az illető, legalábbis már nem kiabál, nem mondja, hogy ne, ne, ne, ne lőjél, testvérem, ne csináld. Nem is lő már az az ember, aki gyilkossá vált mindeközben, úgy tűnik, hogy megnyugodott, olyan lett, mint jómagam. Avval a különbséggel, hogy nem látja a fenyőből készült konyhabútoromat. Szép pedig, sajnálhatja, Szolnoki Bútorgyár, ahogy az oldalán olvasom. Rajta karos mérleg vasból, az 1800-as évekből, római tál, rézmozsár. Az úgynevezett munkalapon mikrohullámú sütő, cserépkorsóban néhány fakanál, bekevert almaszörp, két oroszlánkirályos meg egy nyuszikás pohár. Gyógyszerek, gyufa, egy szál elszáradt sárga rózsa olasz típusú öblös borosüvegben, kéthetes legalább. Fönt egy lakótelepi jellegű, kommersz lámpabúra körtével, nem ég. Idébb egy másik, nádszerű, csillárnak mondható: ég. Azért látok. Ki van egyensúlyozva kulccsal, hogy egyenest lefelé, az asztalra essen a fény. Körötte öt szék arányos elrendezésben, az egyiken jelenleg én vagyok. Ég még továbbá kettő darab ilyen polcra csippenthető konyhai kislámpa is, így az uralkodó fényviszonyokat kínvallatás alatt is megfelelőnek mondanám.

Itt a világvége - gondolhatná a század gazdaságtörténetén felnőtt egyszeri gondolkodó. Déja vu meg miegymás: az ember hajlamos arra, hogy egyszer már látott folyamatok kezdetének újbóli megjelenésekor e folyamatok egykori befejezését vetítse előre ezúttal is. A világvége - Nostradamus és elvtársai példáján túlmenően - általában valamilyen korábbi világvége prekondícióinak reneszánsza révén jósolható meg. Csak így egyszerűen. Nos, századunk világvége-helyzetei, legalábbis a gazdaságtörténet szempontjából, vagyis a mindig aktuális küldetéssel rendelkező tömeggyilkosokat és munkájuk eredményét leszámítva, néhány nagyobb válságjelenség köré csoportosíthatók. Válság lehet túltermeléstől, amelynek hátterében valójában a deflációs depresszió nem annyira freudiánus, mint inkább közgazdasági magyarázata húzódik: vagyis a gazdasági szereplőknek az eladósodottság következtében növekvő adósságszolgálati terhei miatt csökkenő fogyasztása, illetve felhalmozásuk folytán - az árak stagnálása vagy egyenesen visszaesése mellett - felhalmozódnak a készletek, az értékesítés visszaesik, vagyis az adósságszolgálat fedezetéül szolgáló cash flow elapad, és a válság mélyül. Aztán lehet válság inflációs depresszióból, mint amilyen az a kis finom lehelet volt, ami a fejlett világon az olajválságok kapcsán a hetvenes években végigsöpört, és aminek az amerikai gazdaság is csak a nyolcvanas évekre heverte ki hatásait. Mindez persze óhatatlanul begyűrűzik a tőzsdére is, ahol az árak kellemetlen és esetenként bosszantó esésével, ne adj´ isten, krachhal jár. Az utca embere ekkor szokott szembesülni a modern világ végével, különösen azért, mert a történelem bizonyossága szerint éppen erre az időre sikerült összes pénzét a tőzsdébe fektetnie. Ahogy a világvége egy nagy kutatója, Kurt Vonnegut mondaná: van ilyen. Na meg aztán kiindulhat a válság a világ valamelyik szegletének (értsd viharsarkának) bajaiból, és mint AIDS-vírus a zöldmajomból, úgy önti el a gyanútlan élvezkedőket. Nesze neked, fogyasztói társadalom.

Szűken vettem a kanyart, rajtam maradt a bejárat egy jelentős hányada, ráadásul odabent, közvetlenül az ajtó mögött két ember állt, és jegyeket árult az esti proletárfelmutatásra, amire végül is érkeztünk, mert szórakozni jó és kívánatos az egész heti lélekölő munka után.

Nehéz kérdés, feleim, valódi kihívás. Mert az értelmiségi, egyfelől, olyan okos ember, meg van neki végzettsége, van neki valami hatalomközeli stichje is; másfelől meg gyakran elnéz a levegőbe, vállára veszi (olyankor) az őt környező társadalom gondját s baját, megnyilatkozik, és arra oda kell figyelni. Sokat szokott a felelős értelmiségi foglalkozni azzal is, hogy mi is az a felelős értelmiségi, mi az ő feladata, felelőssége, hivatása, hatóköre és mozgástere. Közügyekben megszólal, felelősen hallatja a hangját, társadalmi igazságtalanságok láttán feljajdul, a hibákat ostorozza, jobbító szándékkal.

Hogy mi a különbség, ezt kéne most elmondanom, házmester és doorman között. És hogy mit veszítünk, amikor házmestereinket veszítjük, és mit nyerünk, amikor nem alkalmazunk doormaneket. Úgy is fogalmazhatnék, mi a különbség Bécs és New York és Bécs és Budapest között, de ez olyannyira szerénytelen volna, hogy belepirulna a papír. Pedig hát Bécsben ülök egy hotelszobában, és ezen gondolkodom.

- Hamar vége lett. Háromra.- Fél háromra jött a pap.- Harmincötre.

Már-már jó volt, tényleg majdnem jó volt, gyanakodni kezdtem, régen éreztem ilyet. Igen, bólintottam, nem álmodok, be se vagyok rúgva: itt van a közelben a jó. Mindjárt ideér, betölti azt a sérült, zavaros részt odabent, ami valamiért egy jó ideje annyira nehezen karbantartható, és én átadom neki magamat teljesen. Milyen egyszerű ez, mily könnyű, gondoltam, elvileg, aztán meg mégis milyen komplikált. Körülnéztem, csupa remek ember, olyan otthonos volt az egész kupleráj. És közben jön a jó, fantasztikus. Nem volt nehéz beszélni sem, valósággal adták magukat a mondatok. Igaz, az artikulálás az idő haladtával kisebb nehézségekbe ütközött, de a beszéd maga, az érdemi folyamat, mégsem volt most megterhelő. Szerettem azt, amit mondtam, és szeretni tudtam könnyedén, amit mondtak nekem. És kevéssel azelőtt bent a táncparketten egy eleven istennő köszönt rám papírból készült csillogó boában, és úgy tűnt, hogy az sem volt látomás, mi kell még? Úgy döntöttem, kiiktatom a szorongást ma estére innentől kezdve, mint a normálisok, ha már ehhez váratlanul minden feltétel adott. Sikerült is majdnem, fent voltam a fényben, a napon üldögéltem, megkönnyebbült sóhajokkal dőltem hátra a székemen. Milyen szép is ez a pincehelyiség, s milyen kedvesek benne az emberek!

Akkor hát vonjunk mérleget. Magyarország, Európa, három évvel az ezredforduló előtt: "Ön szerint a Rádió utcai családok akkor is kaptak volna lakásvásárlási támogatást, ha nem cigányok lennének?" - kérdezi a Medián a népet (in: Népszava, január 10.), és a nép kereken 70 százaléka azt mondja: nem, nem kaptak volna. 23 százalék mondja, hogy kaptak volna, 7 százalék nem tudja, talán mert nem nézett tévét, nem olvasott újságot, így nem értesült róla, hogy "pozitív diszkriminációnak" kell nevezni a tervezett (és azóta napirendről levett) kiköltöztetést, az abszolút önzetlen és nagyvonalú lakásvásárlási támogatást (= csak már menjenek!).