Előbb a vágány melletti pavilonok tűntek el, randák voltak, de. Meleg volt a pogácsa, a HÉV-en lehetett húzkodni belőle a könnyű tésztát, a virágbolt már korábban megszűnt, hetven forint volt a korona, sör. Esernyőéscipzáréscipőjavítóéselemcserekulcsmásoló, bádogosés, egyszemélyben, eltűnt. Simalángos, sajtostejfölös, hol van az?
Mit akarok én itt, ószeres az óvilágból, ezekkel a rekvizítumokkal, hogyha nem kell senkinek.
Trafi, trafik, trafikok, lacikonyha, egytálétel, palacsinta.
Bódésor el, jobban látható a cifra palota, Dunaház. Ám a ház ura nem elégede meg ennyivel, kiküldé buldózereit a Duna felé is, lőn este és reggel, mit teremtett, a földdel egyenlő. Zöldséges. Büfé. Presszó. Borsodi. Bécsi. Kevert. A pizzázó, ha pizzázott, a Dunára nézett, lehetett látni, a vizet, hajóvontát, később karavánt - azóta már Mohácsnál. Több is vesze. Hagyjam a francba ezeket az ócska tákolmányokat, vigye a víz. Elsüllyedt világ roncsai, velünkroncsokkal, nézzem meg, ha már, a Titanicot a Csepelplázában is adják. Odáig nem süllyedek, dehogynem, még odábbig. (Kitérő, mellékvágány 1. A Dunaplázában voltam, még egy Duna, végre találtam egy helyet a lépcsőházban, jobbról plexi, balról beton, medence, korcsolyázni szoktak, most szerencsére üres, föntről ejtőernyős Mikulások hullottak alá, itt kéne gyorsan meginnom a csapolt sört, háttérben a jövő zenéje, közben beolvassák, Baja, Bácska, vegyek pár tonna villanykörtét, most olcsóbb, még jó lesz, már megyek, már megyek, cifra palota, kicsit vagyok én.)
Dunaház és Csepelpláza, nincs menekvés, a HÉV be van kerítve, csinálni kell valamit.
B. József, lám, odaláncolta magát az italpulthoz, vitték vele együtt. K. Elemér csak akkor hagyta el a bontásra ítélt helyiséget, amikor megfenyegették, beviszik a földszinti Mcdonald´sba, egész életében sült burgonyát ehet, sok sóval, fröccs használata tilos, nincs is. Rósejbni van, kérdezte, nem értették, soha meg. Elég. Nem tűrünk csendben. Találkozunk a Kádár-szobornál, tudjátok, amelyik pisil, kötény rajta, körötte hordók. Ez a borárusok tere volt, foglaljuk vissza! Miénk ittas tér. Továbbá követeljük, kárpótlásul legyen a HÉV-en büfékocsi. Hol összejövünk, beszélgetünk, minden öreg haver a Boráros tér és Szent Imre tér között. Szó szót követ. Nem ez a néma zötykölődés a senki földjén, jobbról roncsautó-, balról szemétlakótelep, középen a HÉV-közönség, újság! folyóirat! románarománc!, de legtöbbször csak úgy magunk elé, ablakmagunkba, a semmibe. És rá lehessen gyújtani! (Mellékvágány, kitérő 2. Egyszer, régen, még az oroszok is benn voltak, az egyikük, tiszt, nagy sapkájú, utazik a HÉV-en, pöfékel, nem a HÉV, rendesen. A magyarok ülnek, oda se bagóznak. Mintha ott se lenne, bevált stratégia. Nem szólok én se, magyar vagyok, velük tartok. De hát azért mégis, mégse. Mutogatom, ki van írva, a HÉV-kocsi is orosz, vagyis szovjet. Nekurittyolj, ha mi se, a kurva életbe, ebbe. Gondoltam. A tiszt, nagy darab, fölnehezedett, elnézésektől kísérve kiment a peronra, megértőn cigizett tovább. Mosolyogtunk benn, utaztunk együtt. Talán löktük volna ki a kocsiból, sose érjen Tökölre? Különben se nyílt az ajtó.) Hajlunk a kompromisszumra most is: ha nincs büfékocsi, legyen a peronon italpult, könyökölni hová, talponállunk, ezt a kis időt, ami hátra (előre) van, az út a végállomásig tizenkét perc, nincs sok időnk, az se a miénk, most már kibírjuk.
Ha tudunk inni. Mert azt tudunk. Ha nincs semmi, arra csúszik igazán.
Vagy nem tudjátok? Megállítjuk nyílt pályán a szerelvényt, elindulunk, át a szántóföldön, a Dunán, te Budafoknak, én Erzsébetnek, csak találunk egy helyet, mely a miénk, belenyugodhatunk végre, mely ápoló betakar.
Miénk itt a pláza.
