Sajó László: Öt és feles (Bornemáros tér)

  • 1998. február 5.

Egotrip

Előbb a vágány melletti pavilonok tűntek el, randák voltak, de. Meleg volt a pogácsa, a HÉV-en lehetett húzkodni belőle a könnyű tésztát, a virágbolt már korábban megszűnt, hetven forint volt a korona, sör. Esernyőéscipzáréscipőjavítóéselemcserekulcsmásoló, bádogosés, egyszemélyben, eltűnt. Simalángos, sajtostejfölös, hol van az?

Előbb a vágány melletti pavilonok tűntek el, randák voltak, de. Meleg volt a pogácsa, a HÉV-en lehetett húzkodni belőle a könnyű tésztát, a virágbolt már korábban megszűnt, hetven forint volt a korona, sör. Esernyőéscipzáréscipőjavítóéselemcserekulcsmásoló, bádogosés, egyszemélyben, eltűnt. Simalángos, sajtostejfölös, hol van az?

Mit akarok én itt, ószeres az óvilágból, ezekkel a rekvizítumokkal, hogyha nem kell senkinek.

Trafi, trafik, trafikok, lacikonyha, egytálétel, palacsinta.

Bódésor el, jobban látható a cifra palota, Dunaház. Ám a ház ura nem elégede meg ennyivel, kiküldé buldózereit a Duna felé is, lőn este és reggel, mit teremtett, a földdel egyenlő. Zöldséges. Büfé. Presszó. Borsodi. Bécsi. Kevert. A pizzázó, ha pizzázott, a Dunára nézett, lehetett látni, a vizet, hajóvontát, később karavánt - azóta már Mohácsnál. Több is vesze. Hagyjam a francba ezeket az ócska tákolmányokat, vigye a víz. Elsüllyedt világ roncsai, velünkroncsokkal, nézzem meg, ha már, a Titanicot a Csepelplázában is adják. Odáig nem süllyedek, dehogynem, még odábbig. (Kitérő, mellékvágány 1. A Dunaplázában voltam, még egy Duna, végre találtam egy helyet a lépcsőházban, jobbról plexi, balról beton, medence, korcsolyázni szoktak, most szerencsére üres, föntről ejtőernyős Mikulások hullottak alá, itt kéne gyorsan meginnom a csapolt sört, háttérben a jövő zenéje, közben beolvassák, Baja, Bácska, vegyek pár tonna villanykörtét, most olcsóbb, még jó lesz, már megyek, már megyek, cifra palota, kicsit vagyok én.)

Dunaház és Csepelpláza, nincs menekvés, a HÉV be van kerítve, csinálni kell valamit.

B. József, lám, odaláncolta magát az italpulthoz, vitték vele együtt. K. Elemér csak akkor hagyta el a bontásra ítélt helyiséget, amikor megfenyegették, beviszik a földszinti Mcdonald´sba, egész életében sült burgonyát ehet, sok sóval, fröccs használata tilos, nincs is. Rósejbni van, kérdezte, nem értették, soha meg. Elég. Nem tűrünk csendben. Találkozunk a Kádár-szobornál, tudjátok, amelyik pisil, kötény rajta, körötte hordók. Ez a borárusok tere volt, foglaljuk vissza! Miénk ittas tér. Továbbá követeljük, kárpótlásul legyen a HÉV-en büfékocsi. Hol összejövünk, beszélgetünk, minden öreg haver a Boráros tér és Szent Imre tér között. Szó szót követ. Nem ez a néma zötykölődés a senki földjén, jobbról roncsautó-, balról szemétlakótelep, középen a HÉV-közönség, újság! folyóirat! románarománc!, de legtöbbször csak úgy magunk elé, ablakmagunkba, a semmibe. És rá lehessen gyújtani! (Mellékvágány, kitérő 2. Egyszer, régen, még az oroszok is benn voltak, az egyikük, tiszt, nagy sapkájú, utazik a HÉV-en, pöfékel, nem a HÉV, rendesen. A magyarok ülnek, oda se bagóznak. Mintha ott se lenne, bevált stratégia. Nem szólok én se, magyar vagyok, velük tartok. De hát azért mégis, mégse. Mutogatom, ki van írva, a HÉV-kocsi is orosz, vagyis szovjet. Nekurittyolj, ha mi se, a kurva életbe, ebbe. Gondoltam. A tiszt, nagy darab, fölnehezedett, elnézésektől kísérve kiment a peronra, megértőn cigizett tovább. Mosolyogtunk benn, utaztunk együtt. Talán löktük volna ki a kocsiból, sose érjen Tökölre? Különben se nyílt az ajtó.) Hajlunk a kompromisszumra most is: ha nincs büfékocsi, legyen a peronon italpult, könyökölni hová, talponállunk, ezt a kis időt, ami hátra (előre) van, az út a végállomásig tizenkét perc, nincs sok időnk, az se a miénk, most már kibírjuk.

Ha tudunk inni. Mert azt tudunk. Ha nincs semmi, arra csúszik igazán.

Vagy nem tudjátok? Megállítjuk nyílt pályán a szerelvényt, elindulunk, át a szántóföldön, a Dunán, te Budafoknak, én Erzsébetnek, csak találunk egy helyet, mely a miénk, belenyugodhatunk végre, mely ápoló betakar.

Miénk itt a pláza.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.