Jó ideje nem válogatom meg a társaságomat, szinte bárkivel leülök bárhova, talán az egyetlen kritérium, hogy asztaltársam olyan legyen, akit még nem raboltak el az ufók, mert akkor óhatatlanul félrecsúszik a beszélgetés, vak és beláthatatlan irányba fordul minden, olyasmikről kell beszélgetni, hogy szerinted igaza van-e annak az amatőr kémikusnak, aki másnaposan minden kedden fel tudja idézni a 49 dimenziós kocka kiterített alaprajzát, vagy igaza van-e annak az idős sajóbábonyi hölgynek, aki karfiollal lemodellezte az atom viselkedését a hipertérben, mert azt látta az X-aktákban, hogy aki mer, az előbb-utóbb zseblámpákat lóbál egy idegesítően díszletszerű alagútban, viszont értelmetlenül és céltalanul megmenekül az őt üldöző borzalmas digitális trükktől. (Hacsak a sorozatszerkesztő könnyen kiszámítható érdekeit nem tekintjük sorsnak.)
Ilyenkor rossz, fel kell állni, és valami - egyébként védhetetlen - kifogással kimenteni magamat, aztán a megszokott taxival haza Iimhez, aki nem ápol, bár eltakar.
Ezek az éjszakák rettenetesek, indokolatlanul korán kelek, és értelmetlenül későn fekszem, a kettő között pedig nincs semmi, talán csak a szobanövények szortírozása a fürdőszobából beáradó - és bízvást gyérnek nevezhető - fényben, mert mozdulni nemigen merek a mellettem alvó Iim miatt, aki még korábban kel, mint én, és az ágy mellett heverő szekercével reagál az általa túlzottnak ítélt zajokra, úgyhogy csak fekszem bénán a hátamon, és gondolkozom, hogy a gondjaimra bízott flóra kapott-e elég vizet. Néha baromi óvatosan felkelek, és kiosonok a konyhába, ahol megértő kenyér- és sajtdarabokkal vigasztalódom, esetleg leiszom az uborkáról a levet, aztán megint az ágy keskeny, de rendezett sávja következik, amit rettenetesen óvatos belefekvés által megközelítek. Fekszem kicsit, vesém köré tekerem a takarót, homlokomba gyűröm a párnát. Ilyenkor rendszerint már reggel van, legalábbis a szemközti digitális kijelzésű óra ezt mutatja, reggel 6 vagy 7 óra, néha elindul a lift a lépcsőházban, néha megáll, ilyenkor érdemes kiállni az ablakba, és megnézni a szemközti közértet, a még nálam is álmosabb eladókkal, ahogy bámulnak ki a még sötét utcára, ahol az eladásra szánt répa pihen.
Idill az őserdőben.
