Kálmán C. György: Magánvalóság (Kérdések)

publikálva
1998/5. (02. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Itt vannak, mondjuk, a hülye kérdések, amelyekből szürkén szivárog az üresség, érezzük, hogy kérdező, kérdezett és hallgató egyaránt beléjük ragad, se kimászni belőlük, se megmerülni bennük nem lehet, nem szabad; mindenkinek keserves, aki mégis nyer velük, az a kérdező, kitölti az időt, szerepbe kerül.

Itt vannak, mondjuk, a hülye kérdések, amelyekből szürkén szivárog az üresség, érezzük, hogy kérdező, kérdezett és hallgató egyaránt beléjük ragad, se kimászni belőlük, se megmerülni bennük nem lehet, nem szabad; mindenkinek keserves, aki mégis nyer velük, az a kérdező, kitölti az időt, szerepbe kerül.

Hülye kérdéseket legtöbbször a televízióban hallani.

Ha, mondjuk, X. vagy Y. riporter felkészületlen, agresszív, vagy egyszerűen ostobaságokat beszél a tévébe´, ahhoz már nagyon idomulni bírunk. Glosszisták kiapadhatatlan forrása, reggeli munkahelyi kávézgatás megunhatatlan témája, társasági csevely esetén angyalátrepülés biztos ellenszere. Nem is azért jöttünk e hasábokon össze, kedves olvasó. Súlyos teoretikus kérdések lesznek fölmerítve, amit most olvasni tetszel, abban bizony van elméleti horderő, mely jövőnk záloga. (A keresztény polgári értékek mellett, hogyne.)

Tehát.

Azt kérdezi a kultúrriporter a jeles írótól (akinek minden bizonnyal egy sorát nem olvasta, a kérdések alapján akár nem is kellett olvasnia, legföljebb belelapozni, slapajjal beszámoltatni, kritikákat szemléztetni, ha volt ideje), tehát azt kérdezi, hozzávetőleg egymás után, hogy: mire tetszett az író úrnak gondolni, amikor ezt a regényt írni szíveskedett? És volt-e valamely valóságalapja? A szereplők valóságos személyek-e? És sikerült-e, jaj, vajh´ sikerült-e az író úrnak saját, személyes problemáit megoldania mintegy e regény írása folyamatában?

És kapta, kaptuk az udvarias, mosolygós válaszokat, volt kis felolvasás is, megvolt nekünk a kultúra, szűkebben a mai magyar irodalom.

Az ilyen kérdések, azért abban talán egyetérthetünk, nem engednek igazán közel férkőzni az irodalmi szöveg lényegéhez, ugye, már ha azt hisszük, hogy van neki. Vagy, minimálprogramként, fogalmazzunk úgy, hogy az irodalom azért csak nem az, hogy mit érez az író, meg hogy amiről szól, az van-e, és így van-e, vagy hogy jó lett-e az írónak, amikor éppen írta. Hogy tehát kedves témámnál maradjak, s egyúttal biztosítsam az elméleti tanulságot: tudvalevő, hogy a biografikus értelemben vett szerző szándéka, érzései, alkotófolyamata, valamint az ábrázolt világ ontológiai státusa (ebben a sorrendben, ebben a vegyítésben), meglehet, olykor érdekes (máskor, legtöbbször, dögunalmas) aspektusai az irodalmi szövegnek. A marxizmussal kevert pozitivizmus liebling témái ezek, egyenest az átkos emlékű korszak általános iskolájából. Szerintem ezt nemcsak az elsőéves bölcsészek sejtik már (remélem), de már egy jobb gimnázium magyar szakköréből is kigolyóznák azt, aki csak ilyen pályákon gondolkodik.

Nem az van, hogy ez káros volna; csak annyira káros, amennyire minden nyilvánosan mutogatott baromság az. Jó, egy kicsivel károsabb, mert a tévé mégiscsak mindenhová elhatol, és kultúraként éppen az ilyesmi van benne prezentálva. Nem a kár érdekel itten és most engem (azazhogy hogyan, mennyire, kire hat mindez), hanem önmagáért valóan, hogy ugyan miért kell hülyeségeket kérdezni. Még csak azt sem mondom, hogy ezek a dolgok senkit nem érdekelnének. Mit tudom én. Lehet, hogy valakiket mégis, lehet, hogy sokakat. Azt sem állítom, hogy tudásuk teljesen fölösleges: olykor érdekes lehet, hogy a szerző hogyan értelmezi azt, amit csinál. Nem arról van-e szó, támad föl bennem a gyanú, hogy a testet öltött műveletlenség garázdálkodik? Amelyik nemhogy nem akarja, de nem is tudja magasabbra tornászni magát a gyengeelméjűnek vélt (tehát lenézett) általános nézőközönség színvonalánál?

Egyébként én eléggé élvezem a naiv és dilettáns dumákat, sokszor igen nehéz válaszolni rájuk, olykor fején találják a szöget, szarva közt a tőgyét (az előbbi szókép az ipari munkásságnak, az utóbbi a mezőgazdasági termelőknek, szeretettel), jótékonyan rángatják vissza a földre az ember elszállt agyát. A tévében például egyáltalán nem kell mindig bensőségesen, csak a beavatott kevesek számára érthetően beszélgetni, lehessen, persze, könnyednek és józan eszűnek látszani. De, teszem azt, ha volna tudományos műsor, azért abban nem kellene a horoszkópokról vitát nyitni; azért vannak dolgok, amelyeket illik elsajátítani; ha az ember médiaszemélyiség, legyen neki iskolája, legalább közhelyszinten sajátítson el egyet s mást, és ne nézzen engem és téged, kedves olvasó, hülyének. Mert akkor ő az.

publikálva
1998/5. (02. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk