Jaksity György: Tőzsde

publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Itt a világvége - gondolhatná a század gazdaságtörténetén felnőtt egyszeri gondolkodó. Déja vu meg miegymás: az ember hajlamos arra, hogy egyszer már látott folyamatok kezdetének újbóli megjelenésekor e folyamatok egykori befejezését vetítse előre ezúttal is. A világvége - Nostradamus és elvtársai példáján túlmenően - általában valamilyen korábbi világvége prekondícióinak reneszánsza révén jósolható meg. Csak így egyszerűen. Nos, századunk világvége-helyzetei, legalábbis a gazdaságtörténet szempontjából, vagyis a mindig aktuális küldetéssel rendelkező tömeggyilkosokat és munkájuk eredményét leszámítva, néhány nagyobb válságjelenség köré csoportosíthatók. Válság lehet túltermeléstől, amelynek hátterében valójában a deflációs depresszió nem annyira freudiánus, mint inkább közgazdasági magyarázata húzódik: vagyis a gazdasági szereplőknek az eladósodottság következtében növekvő adósságszolgálati terhei miatt csökkenő fogyasztása, illetve felhalmozásuk folytán - az árak stagnálása vagy egyenesen visszaesése mellett - felhalmozódnak a készletek, az értékesítés visszaesik, vagyis az adósságszolgálat fedezetéül szolgáló cash flow elapad, és a válság mélyül. Aztán lehet válság inflációs depresszióból, mint amilyen az a kis finom lehelet volt, ami a fejlett világon az olajválságok kapcsán a hetvenes években végigsöpört, és aminek az amerikai gazdaság is csak a nyolcvanas évekre heverte ki hatásait. Mindez persze óhatatlanul begyűrűzik a tőzsdére is, ahol az árak kellemetlen és esetenként bosszantó esésével, ne adj´ isten, krachhal jár. Az utca embere ekkor szokott szembesülni a modern világ végével, különösen azért, mert a történelem bizonyossága szerint éppen erre az időre sikerült összes pénzét a tőzsdébe fektetnie. Ahogy a világvége egy nagy kutatója, Kurt Vonnegut mondaná: van ilyen. Na meg aztán kiindulhat a válság a világ valamelyik szegletének (értsd viharsarkának) bajaiból, és mint AIDS-vírus a zöldmajomból, úgy önti el a gyanútlan élvezkedőket. Nesze neked, fogyasztói társadalom.

Itt a világvége - gondolhatná a század gazdaságtörténetén felnőtt egyszeri gondolkodó. Déja vu meg miegymás: az ember hajlamos arra, hogy egyszer már látott folyamatok kezdetének újbóli megjelenésekor e folyamatok egykori befejezését vetítse előre ezúttal is. A világvége - Nostradamus és elvtársai példáján túlmenően - általában valamilyen korábbi világvége prekondícióinak reneszánsza révén jósolható meg. Csak így egyszerűen. Nos, századunk világvége-helyzetei, legalábbis a gazdaságtörténet szempontjából, vagyis a mindig aktuális küldetéssel rendelkező tömeggyilkosokat és munkájuk eredményét leszámítva, néhány nagyobb válságjelenség köré csoportosíthatók. Válság lehet túltermeléstől, amelynek hátterében valójában a deflációs depresszió nem annyira freudiánus, mint inkább közgazdasági magyarázata húzódik: vagyis a gazdasági szereplőknek az eladósodottság következtében növekvő adósságszolgálati terhei miatt csökkenő fogyasztása, illetve felhalmozásuk folytán - az árak stagnálása vagy egyenesen visszaesése mellett - felhalmozódnak a készletek, az értékesítés visszaesik, vagyis az adósságszolgálat fedezetéül szolgáló cash flow elapad, és a válság mélyül. Aztán lehet válság inflációs depresszióból, mint amilyen az a kis finom lehelet volt, ami a fejlett világon az olajválságok kapcsán a hetvenes években végigsöpört, és aminek az amerikai gazdaság is csak a nyolcvanas évekre heverte ki hatásait. Mindez persze óhatatlanul begyűrűzik a tőzsdére is, ahol az árak kellemetlen és esetenként bosszantó esésével, ne adj´ isten, krachhal jár. Az utca embere ekkor szokott szembesülni a modern világ végével, különösen azért, mert a történelem bizonyossága szerint éppen erre az időre sikerült összes pénzét a tőzsdébe fektetnie. Ahogy a világvége egy nagy kutatója, Kurt Vonnegut mondaná: van ilyen. Na meg aztán kiindulhat a válság a világ valamelyik szegletének (értsd viharsarkának) bajaiból, és mint AIDS-vírus a zöldmajomból, úgy önti el a gyanútlan élvezkedőket. Nesze neked, fogyasztói társadalom.

A kicsit finnyásabb gazdaságkutató azonban a világvégét hajlamos már mindennek előtte is megérezni, néha annyival előre, hogy egy ideig be sem következik - hogy aztán a váratlanság fellegvárából csaphasson le a szántó-vető kistulajdonosra. Az ilyen kifinomult látnok az elmúlt hónapok hírtermése alapján már bizonyára elégedetten dörzsöli a kezét, hiszen a recept szerint nemcsak egy válságtünet, hanem egy komplett válság(utolsó)vacsora minden kelléke jelen van. Nézzük csak sorjában. Van deflációs veszély, méghozzá OECD-szerte, bár a depresszióhoz szükségünk van még némi önsajnálatra, na meg persze egy korrekt kis idegösszeroppanásra. (Ahogy a bölcs fogalmazott: ami késik, az jön.) Van ugyanakkor infláció is a horizonton, mert azt nekem senki ne mondja, hogy a világkereskedelem nem kis részét adó kistigrisek devizáinak porba hullása az ezekben a devizákban mért helyi árak felrobbanása nélkül menne. Aztán, ha már itt vagyunk a Távol-Keleten, van depresszió, de olyan, hogy amellett még egy őszinteségi rohamától megrészegült, öngyilkosjelölt magyar pénzügyminiszter is sírva kérte volna a receptet Magyarország fizetésképtelenségéhez közeledve annak idején. Aztán ráadásul, némi borsként a desszertre, ebben a potenciálisan inflációs, depressziós környezetben az adósságszolgálattal is lesz némi baj, mert ha mondjuk indonéz őstermelő vagy, és van egy szolidnak mondható egydolláros adósságod, akkor az eddigi kétezer helyi ruppó helyett tizenhétezer egységet kell kitermelned, ami azt jelenti, hogy a több száz százalékos infláció miatt nyolcszor annyi cuccot kell a piacra vinni. Ráadásul a vevők is elapadtak, mert a híradások szerint már a helyi brókerek is (túladva a BMW-n) a háztájiba mentek át. Ettől függetlenül persze, ha engem kérdeznek, hogy egy indonéz vagy koreai vagy akármilyen kistigris cég mennyit ér, azt gondolom, a mostaninál lényegesen többet, de ehhez először túl kell élni a válságot. Márpedig ezen a depresszión az antidepresszánsok (mondjuk a helyi népvezér szónoklata) nem sokat segít. Egy a fejlődő piacokon pár milliárd dollárt kezelő ügyfelem (aki valamit érthet a dologhoz, mert még mindig megvan neki a pénz) mondta egyszer: olyan gazdagok lehetnének a világ országai, ha nem lennének ilyen pocsék politikusaik. Nem én mondtam.

Ne gondolják azonban, hogy a világvégéhez ilyen látványos tömegjelenetekre van szükség. Amikor leültem Bill Gatesnek a világfejlődéshez adott legnagyobb hozzájárulása, az ablakaim elé, arra gondoltam, a világvége azért van itt, mert akkor szokott eljönni, amikor a nyugati cégek megalomán összeolvadásokon mennek keresztül. A napokban a világ egyik legnagyobb és egy hasonló monstrummal való összeolvadás küszöbén álló bankjának európai értékpapír-kereskedelmi termében járva (egyik végétől a másikig fél óra alatt bejárható úgy, hogy egy irányban megy az ember) Hegedűs matematikaprofesszor vizsgával kapcsolatos hasznos tanácsa jutott eszembe: mindenki nézzen jobbra, majd nézzen balra - ebből a hármasból kettő kiesik. Szóval munkanélküliség, ha eddig lemaradt volna. Isten hozott, euro.

publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk