Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Egy estém otthon)

publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg - na, ilyen nem fordult elő harmincegy év alatt. Ellenben én most aktívan borozgatok, harmincöt éves vagyok, s hallom, ahogy a szomszédban beleenged valakibe egy sorozatot a magyar televízió. Valószínű, elhunyt az illető, legalábbis már nem kiabál, nem mondja, hogy ne, ne, ne, ne lőjél, testvérem, ne csináld. Nem is lő már az az ember, aki gyilkossá vált mindeközben, úgy tűnik, hogy megnyugodott, olyan lett, mint jómagam. Avval a különbséggel, hogy nem látja a fenyőből készült konyhabútoromat. Szép pedig, sajnálhatja, Szolnoki Bútorgyár, ahogy az oldalán olvasom. Rajta karos mérleg vasból, az 1800-as évekből, római tál, rézmozsár. Az úgynevezett munkalapon mikrohullámú sütő, cserépkorsóban néhány fakanál, bekevert almaszörp, két oroszlánkirályos meg egy nyuszikás pohár. Gyógyszerek, gyufa, egy szál elszáradt sárga rózsa olasz típusú öblös borosüvegben, kéthetes legalább. Fönt egy lakótelepi jellegű, kommersz lámpabúra körtével, nem ég. Idébb egy másik, nádszerű, csillárnak mondható: ég. Azért látok. Ki van egyensúlyozva kulccsal, hogy egyenest lefelé, az asztalra essen a fény. Körötte öt szék arányos elrendezésben, az egyiken jelenleg én vagyok. Ég még továbbá kettő darab ilyen polcra csippenthető konyhai kislámpa is, így az uralkodó fényviszonyokat kínvallatás alatt is megfelelőnek mondanám.

Borozgatánk apámmal, ivott a jó öreg - na, ilyen nem fordult elő harmincegy év alatt. Ellenben én most aktívan borozgatok, harmincöt éves vagyok, s hallom, ahogy a szomszédban beleenged valakibe egy sorozatot a magyar televízió. Valószínű, elhunyt az illető, legalábbis már nem kiabál, nem mondja, hogy ne, ne, ne, ne lőjél, testvérem, ne csináld. Nem is lő már az az ember, aki gyilkossá vált mindeközben, úgy tűnik, hogy megnyugodott, olyan lett, mint jómagam. Avval a különbséggel, hogy nem látja a fenyőből készült konyhabútoromat. Szép pedig, sajnálhatja, Szolnoki Bútorgyár, ahogy az oldalán olvasom. Rajta karos mérleg vasból, az 1800-as évekből, római tál, rézmozsár. Az úgynevezett munkalapon mikrohullámú sütő, cserépkorsóban néhány fakanál, bekevert almaszörp, két oroszlánkirályos meg egy nyuszikás pohár. Gyógyszerek, gyufa, egy szál elszáradt sárga rózsa olasz típusú öblös borosüvegben, kéthetes legalább. Fönt egy lakótelepi jellegű, kommersz lámpabúra körtével, nem ég. Idébb egy másik, nádszerű, csillárnak mondható: ég. Azért látok. Ki van egyensúlyozva kulccsal, hogy egyenest lefelé, az asztalra essen a fény. Körötte öt szék arányos elrendezésben, az egyiken jelenleg én vagyok. Ég még továbbá kettő darab ilyen polcra csippenthető konyhai kislámpa is, így az uralkodó fényviszonyokat kínvallatás alatt is megfelelőnek mondanám.

Ha jobbra fordítom elnehezült fejem, lépcsőzetes felakasztásban három remek grafikát láthatok. Az egyiken egy ittasnak látszó, megtört egyén néz bátran szembe a kocsmában ülve velem, kalapban könyököl, előtte pohár és üveg. A dolgok állása szerint nyugodtan társamnak nevezhetném. A másikon valami kisbíró magyaráz felemelt ujjal három zavart egybegyűltnek egy székről talán, a harmadikon pedig egy roppant bamba tekintetű, valószínűleg agyalágyult jóember fúj az árokparton ülve egy furulyát. A legfelső alatt egy teljesen megbuggyant, kiismerhetetlen termosztát zavarja minden logika híján a művészi hatást: ha húsz fokot akarsz, tízre kell beállítani, de ha tízre vágysz, akkor huszonötre legalább. Növények vannak még minden mennyiségben, köztük egy komplett fa ménkű nagy cserépben, meg a kedvencem, aminek tiszta fehér a levele. Sokat szoktam nézegetni, mi több, egyszer, egy gyengébb pillanatomban beszélgettünk is; meg kell valljam, a pártomra állt a nagy bajban, igen megértőnek bizonyult.

Ezek a látványok nagy vonalakban; vannak még ablakok, mögöttük vaksötét. A lépcső irányából szuszogás hallatszik: egy nő nyomatja fent, meg három kisgyerek. Leírhatnám most, hogy így ráérek, a felső szintet is, de ettől engedelmükkel eltekintenék. Lássuk inkább pusztán csak a szerzőt, ahogy a konyha s a nappali határán üldögél; iszik csöppet, fészkelődik, mert nyomja a seggét már a szék. Újfent körbenéz, immár nagytotálban, s konstatálja, megannyi tünemény ez a sok lámpafény. Ez úgy hangzott, mintha író volna, így a borra fogható tüneményezésből nagy önfegyelemmel, elnézést kérve, gyorsan visszavesz, és a száraz tényekre szorítkozva csupán annyit rögzít újra, a helyiségben három lámpa ég. S hogy haladjunk is, hozzáteszi, evvel a helyzettel a maga részéről elégedett: kettő is éghetne a példának okáért, a két negyvenwattos csíptetős, mondjuk, és akkor mindjárt nem látna ilyen jól. Helyes ez így, bólogat az asztallapnak, igen, végre valami, amit feltétel nélkül pozitív előjellel könyvelhet el.

De hagyjuk most már ezt a harmadik személyű szerzőzést is, modoros. Visszatérve alanyi és eredeti önmagamhoz, az estének ezen a pontján riadtan állapítom meg, hogy az adás a tévében sajnálatomra véget ért. Ez azért ilyen tisztán érzékelhető, mert a műsorzárás pillanata a szomszédban mindig kritikus. Egyedül ilyenkor nehezményezem, igaz, most nagyon, hogy a Gazda a társasház összes falából kilopta a szigetelést, napközben kifejezetten örülök neki. Naptévé, rikkantok például, keljetek!, Kínpad, mondom, öltözzetek, fésülködjetek! Délután meg észbe kapok a Kisasszonytól rémülettel: indulni kell értük, késésben vagyok. Strukturált az életem, nem hibázhatok. És most is például, amikor ilyen jól elvagyok, szívesen hallgatnám tovább a megszokott hátteret - baszás, gyilkolás, klip, időjárás, színház, fékcsikorgás: kedves a fülemnek, nekem egyremegy. Ezt tenné, hallgatná Sándorom maga is, akit egyébként Gyulának hívnak, ha be lenne kötve az HBO neki, így viszont kiakad teljesen, új helyzet van, hiába kattingat, hangyás a képernyő, fel kell állnia. Ildikó, hallatszik, anyádat ülsz egész nap a tévé előtt, mosni, pucolni, főzni meg majd én fogok. Csönd van, figyelek, édes istenem, hátha ma lesz az, amikor nem felel. De felel az, nincs remény, azon a rikácsoló varjúhangján, te is itt ülsz, szakadjál szerteszét, hajnaltól hajnalig, várod a segélyt, nagy tudós, oszt az áramra se elég.

Fordulj rá, Sándorom, a legjobb megoldás, így imádkozok, vágd át a csomót, ne bogozd, vagy pedig mars lefeküdni, a Falutévén majd feszt ásítozol. Meg vagyok fáradva magam is, de oly szép ez az este, borom is van, kicsit még maradok. Elájultak végre odaát is, így csak a hűtőnk kattog, azt figyelem, meg hogy a mikro óráján mikor ugrik a perc. Béke van bent, nyugalom, minden jel szerint lezajlottak a folyamatok, ülni kell csak, nem kell dolgozni magamon. Élvezetes ülni, kellemes. Fél három lett időközben, hallgatnak mindenek, bocsánat, pontosítok, hallgat a ház, s ehhez én a földszint egyben jó lakóként elszánt módon csatlakozom.

publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk