Lemaradások (mint folytatás)
How Do I Begin? A legnagyobb nóták egyikének "bemondása" ez. ("Szakszó".) A modern (ld. posztmodern etc.) olyasmi volt, hogy a pozitivizmusra, lexikonos tudásra (ah, visszatér!), Bismarckra, Reichsmarkra (mellesleg: a németek egészen kiválóak is bírnak lenni, nézz meg egy olyan unalmasnak hangzó várost, mint Dortmund, mi mindene van templomtól lóversenytérig, gyönyörű allétól 50 százalék parkterületen át múzeumig és általam nem kedvelt Borussia focicsapatig), tehát a modern mind a haladás, az ígérkező szupertechnika kérdéseire egy hütyemütyéskedő választ adott, okos emberek révén, persze, mint Schwitters és társai; az én lélekrokonom, Antonin Artaud kategórián kívüli. Logikára adott tehát csigolyaborzoló (ál/barom/barom/ál) válaszokat a modern. Nem mondom hát: szak-szó-fon.
A posztmodern, mint folytatás, mintegy a lemaradás kiküszöbölésére a modernt tekintette alapnak, s együtt a klasszikusra és a modernre adta saját magát, s ez rendben is van.
Nincs akkora józan vagy hibbant baromsága a világnak, nincs akkora bicskákat nyitogató igazságtalankodása, hogy Te azt a Te lelkedben és még el nem hibbant agyadban a sértettségeiddel felül ne múlhasd.
A minálunk szerencsére tizenvalahány éve állítólag befejeződött korszakot a fentebbi kategóriák egyike sem jellemezte. Voltak klerikálisnak mondható, de birkaként jámbor, s így a legmagasabbakig is érvényesülő orvosok, jogászok, történészek etc., hogy irodalmárokról ne is beszéljek, voltak, de ugyanakkor esetleg egymás iránti elkötelezettségükből is adódóan "krakélerebbek", dolgokat nyíltabban, netán nagyon is ravaszul ellenzők, és erről én csak a sémát akartam itt megadni. Ennek ma vagy van folytatása nevezettek életében, vagy még további fordulataik jöttek, nem tartozik ide.
Volt tehát mindig, ahogy Jókai a Rab Rábyban megírta, s ahogy ezt apám nekem elmagyarázta, apám, aki 1964-ben még, 70 éves korában, jószerén Faulknert, Graham Greene-t stb. vitatott meg a fiával, és azt mondta, a túl blikkfangos dolgokról könnyebb írni, mint az átlagba-ágyazódókról, hát akaratlan megfogadtam... elmagyarázta apám, hogy nálunk mindig így volt ez: tisztességtelen vármegyei urak, tisztességes, bár butácska vármegyei urak, gaz idegenkiszolgálók, okos idegentűrők (kik a hon hasznát pl. egy II. Józseftől azért remélgették), és ennyi, kész. Nem tudom, ez most aztán hogyan változott-változik.
Mivel magam nem annyira "gondolkoztam" külön a hon kategóriáiban, hanem egyszerűen azt és csak azt éltem, ami itt volt, s nem mentem el külhoninak semmilyen fokig (kirándulgattam csak), hát nyilván a világ nagyobb áramlatai szerint orientálódtam. Mondaná valaki.
És ez sem igaz.
Ha olyan "bolon´, fiacskám" (Nemes Nagy Ágnes, tanárom szava) nem voltam is, hogy írhoni sutyákbotomat a vikingek pallosának véljem (mint szegény nevezett Antonin, e tragikus géniusz), voltam annyira öntörvényű, hogy szépen aszerint haladtam, ami... hahaha, mégis, J. A.! - ma minden szava igaz!... bensőmből úgymond vezérelt. Ott is tartok. (Meg máshol is.)
Amikor a Jog épülete előtt a latyak alatti jégen elcsúsztam, lábammal az ismert dolog megtörtént, csak ez vezérelt bensőmből: Fiacskám, maga ne kerüljön a világ kezére! S ahogy múltak a hetek, eme világ, meglepően távolodni kezdett tőlem. Ahogy lemaradt életemről/ből Dublin és London, repülés (kibírhatatlan a rendje!), Bécs és vonat, cigi és ló... lemaradt Budapest is. LÁTOM, DE NEM NÉZEM. A legborzalmasabb távolság. Értem, de lecsusszantom agyamról. Stb. A régi világgal voltam így.
Csak ma már - igenis! - öreg vagyok, s mint Eliot mondta, nem remélek új fordulatot, s francba is az effélékkel. Kérdik sokan, mit kellett nekem "a ló"? (Mondom, elment. Nyista többé.) Hát azért kellett, mert egy rendszert már csak elfogadtam, a régit, hogy (nekem spec anyagilag néha jó, s szívet a kézre, sokaknak volt ez így!) egy bizonyos önkény, egy randaság igazgat, idegen uralom (na, majd várjunk azért...!), de hogy egy olyan jöjjön 1989-1990 körül, ahol szinte kegyelemkenyéren él az író... jó, írni nem muszáj, de a galádbéres műfordító is... ezt nem bírtam elfogadni. Közel kellett férkőznöm, ha kétfilléres - és néha kicsit jelentősebb - alapon is valamihez, ami diktátum nélkül direkt. Igazán a hon dicsőségére lovaztam. És vége.
Vége, hogy élvezzem Ottlik Budapest-emlékeit. A tavasz jöttét a Lágymányos felől. Hogy nagyokat dumáljak. Szeretek csendben, telefonszó nélkül tölteni délutánokat. Csak a Totyi verebem éljen. Szeretem, ha van (többnyire éhbéres) munkám. Abbahagytam a kocsmákat. Abbahagyom hangulatom képzését, borral, itthon. Se. Valahogy elmegy az idő. Reggel várom a delet, délben az estét, korán fekszem, és nem várom a hajnalt. Eljön. Kezdem megint. A többit elmondtam. Ez lett abból, hogy elestem a Jog Egyetemessége előtt. Mint egy K. úr II. a másodosztály régi klubjai közül. Mondjuk: vagyok.
(Folyt. köv.)
