Egotrip

Ha nyelvet tanul az ember, eljön a pillanat, amikor a keserves munka szinte észrevétlenül átadja a helyét az örömteli szórakozásnak. Játszadozni kezd az ember a megtanult szavakkal: ízlelgeti hangzásukat, nyomába ered történetüknek, szójátékokat facsar hangtestükből és jelentésükből.

Kedves Kornél, a nyár egyik utolsó napja van, szeptember vége, a fák már, a nők még vetkőznek, neked. Például

Senkit sem hagyunk az út szélén, mondja Orbán Viktor miniszterelnök a devizaalapú jelzáloghitelek végtörlesztési konstrukciójáról szóló társadalmi célú rádióreklámban. Szépen csengő, fontos szavak ezek egy kormányfő részéről, jelentőségük méltatása előtt azonban gondolkodjunk el egy pillanatra elhangzásuk körülményein: azon, hogy mikor indokolt egy kormánynak társadalmi célú - vagyis számára ingyenreklámot biztosító - hirdetésben népszerűsítenie intézkedéseit. A válasz egyszerű: kisszámú, a rivális politikai erők küzdelméből kivont közpolitikai kérdésre vonatkozó kivételtől eltekintve soha.

Nemhogy képtelen volt Magyarország elnyerni az ENSZ Biztonsági Tanácsának igencsak óhajtott nem állandó tagságát, de a pozícióért versengő három kelet-európai állam közül megalázóan a legkevesebb voksot kapta a közgyűlés október 21-i ülésszakán. Meglepetés-e a tagországok idegenkedése országunktól? Az Orbán-kormánynak minden bizonnyal az. Minthogy igen vérmes reményeket tápláltak még az utolsó percben is; a jelek szerint diplomatáink nem olvassák a külföldi sajtót, és kerülik azon kollégáik társaságát, akik az utóbbi időben egyre kevesebb visszafogottsággal nyilatkoznak a magyar helyzetről.

Egy demokratikus országban, hacsak nem miniállam, mint a Vatikán, az állam nem egy-, hanem többszintű. Választott vezetői, rendeletalkotási joga, költségvetése, törvényszabta feladatai és kiadásai nem csak az össznemzeti parlamentnek és kormánynak vannak, hanem az ország különböző kisebb területegységeit lefedő szinteknek is. Ez nem csak a nagy, föderális berendezkedésű államokban van így (az amerikai hármas mantra így szól: federal, state, and local), hanem mindenütt.

Felsőoktatás-politikailag elég rossz napok járnak a bölcsészekre, jogászokra, társadalomtudósokra (a közgazdászokra is, de ők köztudomásúlag meg is érdemlik). Ha a hírfoszlányoknak, a keleti szélben kerengő mindenféle főminisztériumi aktáknak hinni lehet, "az állam" gyakorlatilag meg kívánja szüntetni egy raklapnyi "semmiresejó" szakmának a támogatását, helyettük műszaki, természettudományos képzéseket előnyben részesítve. Sokféle érdekes és érdektelen, bár bizonyára fontos részletkérdés van itt még, amelyekkel azonban nem foglalkozom, mert ebben az ügyben is az előtüremkedő, fölfeslő intellektuális hozzáállás, rejtett preferencia izgat.

Ez az első darabja a nyelvről szóló új sorozatnak, amelynek témája mindaz, amit a továbbiakban a "nyelvi neurózis" megnyilvánulásának fogok nevezni. Ide tartozik a nyelv cenzúrája, a manipulációra, megbélyegzésre és kirekesztésre való használata, de persze az is, ahogy a beszélők fetisizálják a nyelvet, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel az nem is rendelkezik. Sokszor hallottam már olyasmit, hogy a nyelv (vagy valamelyik nyelv) transzcendentális erőket hordoz, a nemzeti karakter formálja, vagy éppenséggel eltorzítja, sőt meggátolja a gondolatok kifejezését. A nyelvi cenzúra, manipuláció, megbélyegzés és kirekesztés típusairól a későbbi írásokban esik majd szó: célszerűbb talán a nyelv természetét illető elegyes babonaságokkal kezdeni.

A lengyel uniós elnökség félidejéhez ért, ráadásul fontos események közepette vonható meg eddigi mérlege. Bár az európai közösségi folyamatokhoz nem kapcsolódik szorosan a parlamenti választások hét végi kimenetele, az eredmények tükrében mégis magabiztosabb lehet az elnökségi szerepvállalás továbbvitele, hiszen Jaroslaw Kaczynski EU-szkeptikus pártja közel sem szerepelt olyan fényesen, ahogy azt a lengyel populisták és hasonszőrű kelet-európai drukkereik remélték. Közvetlenebb viszont a kapcsolat a szeptember utolsó napjaiban megrendezett Keleti Partnerség-csúcs és az elnökségi teendők perspektívája között, elvégre a rendezvény olyan kérdéseket érintett, melyek egyformán befolyásolják az unió gazdasági lehetőségeit és jövendő stratégiai, geopolitikai profilját. A konferencia lezárult, ám aligha állítható, hogy a célokhoz közelebb jutottunk volna; több lett a válaszra váró kérdés, mint volt azelőtt, hogy a 27 tagállam és a 6 érintett kelet-európai kormány diplomatái összeültek volna.

Mi lehet érdektelenebb, unalmasabb, mint az olyan játék, amelynek nincs tétje? Képzeljük el a focit kapuk nélkül, a teniszt háló nélkül, vagy a sakkot matt nélkül. A labda a pályán ide-oda gurulna vagy ütődne, a figurákat a táblán ide-oda tolnák, de mi végre? Az ilyen tevékenységnek is lennének szabályai, de hogyan magyarázhatnánk el ezeket, mivel indokolhatnánk a szükségességüket, ha nem tudunk válaszolni arra az egyszerű és természetes kérdésre, hogy mire megy ki a játék?

Casanovát nem azért tekintette mindenki nagy nőcsábásznak, mert ilyen irányú diplomája volt, hanem mert látszott rajta, hogy valamit nagyon tud a nőkről. Üzleti gondolkodó sem azért lesz valaki, mert elvégzett egy ilyen irányú iskolát, hanem mert mindenki érzi róla, hogy valamit nagyon tud a gazdaságról, annak a jövőben várható fő irányairól. Az üzleti gondolkodók a jövő fontos történeteinek kitalálói.

Sokféleképpen jelenhet meg a futballista a filmvásznon. Van olyan játékos, akit a karaktere miatt kérnek fel egy szerepre, ilyen a nyílt sisakos Cantona, a bizalomgerjesztő Sándor Csikar vagy a mindent zúzó Vinnie Jones. Vannak aztán olyan labdarúgók, akik akkora sztárok, hogy bármit megtehetnek, mert már a nevükkel bevonzzák a nézőt a moziba: Sindelartól Beckenbaueren át Beckhamig nem is olyan hosszú a sor. Léteznek ezenkívül olyan filmek, amelyekben jó színészek alakítják a fiktív játékosokat, ehhez általában sokat edzenek, hogy úgy nézzenek ki, mintha tényleg tudnának játszani, azután a lábukat mégiscsak másoktól kölcsönzik, mint például Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban futballjeleneteiben a Vasas egykori nagyszerű középcsatárától, Szilágyi Gyulától. Korántsem végül pedig vannak olyan alakok, akik se nem karakteres futballisták, se nem tehetséges színészek, mégis odakeverednek valahogy egy-egy meccsrészlet erejéig valamilyen filmbe, ilyen többek között Orbán Viktor a Szegény Dzsoni és Árnikában.

Nincs új a nap alatt. Körforgásban van minden: amiről azt hittük, hogy már a letűnt világ része, hirtelen fölbukkan, s újra helyet kér magának. A kamatplafontól 1989-ben vettünk fájó búcsút, de 2007-től időről időre megint napirendre került a bevezetése. Most éppen Orbán Viktor vetette föl "országvédelmi tervének" parlamenti expozéjában, rögtön az uzsorások elleni hajtóvadászat meghirdetését követően, hogy 30 százalékban korlátoznák a teljes hiteldíj mutatóját, a THM-et. Mintha csak összefüggne a kettő. Mintha a pénzügyi szolgáltatók eddig is szabályozott módon számított, bár esetenként valóban indokolatlanul magas hiteldíjai azonosak lennének az eddig is illegalitásban működő uzsorások horribilis kamataival.

A Ságod-Pernyéspuszta mérkőzésen történt.

Az országvédelmi intézkedések sorában - egyébként joggal - nem kapott túl sok figyelmet a luxusáfa bevezetésének ötlete. Az új adókulcs valódi jelentősége kicsi (jó eséllyel konkrétan nulla), de a gazdaságpolitikának ez a szakócát idéző eszköze mégis megragadhatja a szakpolitikai eszközök esztétikája és kormányunk gondolkodásmódja iránt érdeklődő figyelmünket.