A Ságod-Pernyéspuszta mérkőzésen történt.
Négy perc volt hátra, és a nagy esélyes hazai csapat a helyiek nagy megdöbbenésére gól nélküli döntetlenre állt az abszolút utolsó helyezett, 12-108-as gólaránnyal szégyenkező vendégcsapat ellen. A pernyéspusztaiak azonban egyáltalán nem szégyellték magukat, sőt büszkék voltak a 12 rúgott gólra. Minden meccsre elutaztak, minden meccsre kiálltak, még ha hét emberrel is. Pernyéspusztán már alig laktak, de a pálya, még, megvolt. A csapat is a környező településekről (Somogyzsitta, Vizslás, Endrefalva) érkezett a meccsekre, egyedül a kapus pernyéspusztai, az apja, nagy-, déd- és ükapja is pernyéspusztai volt, Fűrész, és Béla, valamint kapus. A pernyéspusztai két kapu családi örökség, őrizte is nagyon, a góltól - nem mindig sikerült. Az ellenfél szurkolói meg csúfolták, persze: bé-na Bé-la!, de ő meg se hallotta a bekiabálásokat, süket volt a fél fülére. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a kocsmában mindig az asztalfőre ült, és mindig a hang irányába kapkodta a jó fülét. Mert bizony sokat ült a kocsmában, hiszen kocsmáros volt. A csapat is másnaposan és/vagy ittasan érkezett a meccsekre. Megyeháromszerte tudni vélték, hogy a pernyéspusztai kapus magára zárta a kocsmát (vendége úgyse volt), és karaokeversenyt rendezett, minden szombaton, és meg is nyerte, minden szombaton. Ezért tombolt a zene hétvégén Pernyéspusztán, elhallatszott Somogyzsittáig, Vizslásig, Endrefalváig, de még Fábiánházáig is. A csapattagok, ki-ki kocsmában, egyszerre gondolták: Jó formában lesz az öreg. Senki sem tudta, hány éves, nem fogott rajta az idő, mint ahogy ő se fogott sok lövést. Mondják, ötvenhat éves, mások szerint már a hetvenen is túl van, rossz nyelvek azt beszélik, már nem is él.... Megint gurítunk neki egy hetest (általában, átlagban ennyit kapott), gondolták az ellenfelek, most éppen a ságodiak, mert bizony a pernyéspusztai mulatság Ságodig elhallatszott, még azon is túl, Egerszegig.
Most azonban csend volt Ságodon, csupán az elégedetlenség moraja futott végig a nézőkön, mint ahogy a pályán kellett volna futnia a jobbszélsőnek vagy a balnak, mindegy, csak fusson már el, adja be, és a center, Koki (Kovács I) meg bólintsa be, és ha egy aprócska góllal is, de verjük már meg ezeket a szerencsétlen, tökutolsó pernyéspusztaiakat, akiket mindenki tönkrevert, akik csak nyolcan vannak, és már lépni se bírnak. Egy perc volt hátra, a nézők már elindultak haza, a kocsmába, amikor a centerhalf végső kétségbeesésében felívelte a labdát, Koki a tizenhatosnál belefejelt, lesz, ami lesz; szállt a labda, aztán gurult; a pernyéspusztai kapus az ötösön állt, már ő is elindult haza, a kocsmába, és csak nézte, ahogy a labda átvánszorog a gólvonalon. Koki kirohant a nézők közé, úgy örült ennek a gólnak (pedig mesterhetesre készült), mint amikor feljutást érően bólintott a csataszögiek hálójába. Meg is kapta érte a sárga lapot, mármint most, túlzott gólörömért. És mert ez volt a második sárga, jött a piros, mehetett zuhanyozni. Persze Kovi nem ment, szidta a bíró kurvanyját - megtehette, kétszer nem állíthatta ki. (Bár volt ilyen is, az Örspuszta-Rum-meccsen, erről majd egyszer.) Aztán persze lement, de bosszút esküdött, s forralt. És Koki komolyan gondolta, komoly férfiú volt ő, a körzeti megbízott.
Az idő lejárt, de a bíró jelezte, hogy a Koki kiállítása körüli közjáték miatt hosszabbít. (Nem ő alliterált ilyen szépen; a helyi tudósító, az ÚjSágod munkatársa jegyzetelt a sajtóhelyen, a korlát melletti büfé asztalánál ülve, és már fogalmazta a tudósítás címét: "Leborulunk NagySÁGOD előtt!", persze Kovács I készülő szobrát nyaldosta fényesre máris.)
És ha az idő lejárt, és mégis megy tovább, minden, a játék - akkor valaminek történnie kell.
Szöglethez jutott a Pernyéspuszta, mind a nyolcan a ságodi tizenhatoson belül, a kapus is feljött, fejelni - a tévében látta, így kell. Hogy feljött, az túlzás, inkább, ahogy a labda az imént a gólvonalon, átvánszorgott ő is a pályán, menni már nem tudott - ezért nem futott ki, nem is ő rúgta ki a labdát, nem is bírta volna. A nekifutást. A földet nem szerette, a föld lehúzta, hívta, gyere, Béla, gyere; a levegőt kedvelte, röpködött; állítólag a füle is akkor kapott légnyomást, amikor a falu fölött röpült, többen látták, Somogyzsittán, Vizsláson, Endrefalván, még azon is túl, Tinnyén, igaz, a kocsmából. A rossz fülében, mondják, a szférák zenéje szól, azért mosolyog mindig. A meccseken védte a félmagas, magas lövéseket; a lapos, fű alatti labdákat viszont csak nézte. Most pedig jött a szöglet, magasan, az öt és felesen túl, a tizenegyes ponton innen szállt a labda, túl magasan, a nézők megnyugodtak (nem mintha izgultak volna), ebből nem lesz semmi, kimegy az oldalvonalon - amikor felemelkedett, de nagyon magasra, magasabbra, mint Kovács I!, ilyen magasra még nem emelkedett senki, ezen a pályán, de, kijelenthető, a világ egyik pályáján se, ilyen nincs is!, és ebben az emelkedett pillanatban befejelte, gól, egy-egy. Újrakezdésre már nincs idő.
Már nincs idő. Megállt a ságodi pályán, állnak a nézők, dermedten a pillanatban, újrajátsszák a gólt, újra és újra, vissza az időben, végtelen ismétlés. A játékosok is állnak, hazaiak és vendégek, nem hiszik. Nem hisznek, a szemüknek se. Aztán mindenki, minden visszazökken, az idő, mindenki egyszerre tér magához, meg-vá-runk! meg-vá-runk!, ordítják a drukkerek, a bíró bemenekül az öltözőbe, a ságodi játékosok a fűben, a pernyéspusztaiak is, leteperték, ölelgetik a kapust, ahogy felmentél! ez nem igaz!, a kapus kimászik az övéi alól, alig kap levegőt, pont a fejemre esett, többet nem tud mondani, a többiek ordítanak, megvan az első pontunk! és az utolsó! a becsületpont! Vállukon viszik a kapust, kinek ez igen jólesik, jártányi ereje sincs már.
A meccs krónikájához tartozik még (bár erről persze az ÚjSágod nem számol be), hogy a kocsiján hazafelé (Tiszatarján) tartó bírót Ságod határában Kovács I, immár egyenruhában, leintette, és megbüntette. A bíró nem kérdezte, miért, szó nélkül fizette ki az igen magas bírságot, sokszorosát bírói díjának, de örült, hogy ennyivel megúszta. Még hálás is volt Kovács I-nek, mert jelenlétével megvédte az üldöző ságodi autókonvoj féktelen haragjától.
A pernyéspusztai kapus pedig meghívta a csapatot kocsmájába, és reggelig folyt az ital, szólt a karaoke. És itt történt az újabb csoda: a kapus nem ám saját, hanem Komár Laci, Payer Öcsi, Harangozó Teri (!), Szűcs Judith (!!), az Apostol együttes (!!!) és a többiek hangján énekelt. Ilyen nincs! Felidézték a fejesgólját, ahogy felemelkedett, lába már a felső léc fölött. Ilyen nincs! És elhitték, amit megyeháromszerte mondogatnak: pernyéspusztai kapus, ilyen nincs! Csak a meccsekre jár vissza.
És a végére a ságodi tudósító is megtalálta a címet.
