Ez az első darabja a nyelvről szóló új sorozatnak, amelynek témája mindaz, amit a továbbiakban a "nyelvi neurózis" megnyilvánulásának fogok nevezni. Ide tartozik a nyelv cenzúrája, a manipulációra, megbélyegzésre és kirekesztésre való használata, de persze az is, ahogy a beszélők fetisizálják a nyelvet, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel az nem is rendelkezik. Sokszor hallottam már olyasmit, hogy a nyelv (vagy valamelyik nyelv) transzcendentális erőket hordoz, a nemzeti karakter formálja, vagy éppenséggel eltorzítja, sőt meggátolja a gondolatok kifejezését. A nyelvi cenzúra, manipuláció, megbélyegzés és kirekesztés típusairól a későbbi írásokban esik majd szó: célszerűbb talán a nyelv természetét illető elegyes babonaságokkal kezdeni.
Nincs szándékomban az olvasót azzal untatni, hogy Wittgensteinnek és más filozófusoknak a nyelv korlátairól szóló megjegyzéseit elemezgessem, de előre kell bocsátanom, hogy a gondolatot kifejezni nem képes, illetve az azt elkendőző nyelvről szóló kijelentések nem feltétlenül a naiv népi diskurzusból erednek (vö. pl. Wittgenstein, Traktátus 4.002). Még a "keleti bölcselet", jelesül a (zen) buddhizmus számlájára sem írhatjuk ezt a dolgot, bár számos közismert szöveg emlegeti a nyelv meghaladását. A tan a lelkemben van, lélektől lélekig vezet az útja, túl a szavakon és leírhatatlanul - mondja egy 8. századi kínai szöveg, de idézhetném a Kapujanincs átjáró talán ismertebb passzusát a Keselyűcsúcson prédikáló Buddháról, aki váratlanul elhallgat, majd fölemel és magasra tart egy szál virágot. A gyülekezet döbbenten néz, csak Kasjapa mosolyodik el - és Buddha visszamosolyog rá. A nyelven túliság mérsékeltebb felfogását példázza egyébként D. T. Suzukinak (1870-1966), a Zen and Japanese Culture c. jeles könyv szerzőjének az a megjegyzése, miszerint a zen nincs a szavak ellen, csak tudatában van annak, hogy a szavak néha elszakadnak a dolgoktól, és önálló életet kezdenek élni. Mindenesetre tény, hogy a szavakon túli vagy inkább félszavakon alapuló közlést a kommunikáció magasabb rendű formájának tartják a japán populáris kultúrában is (ishin-denshin a neve). A japán nyelv úgymond éppen azért kedveli (mit is jelent ez?) a homályosságot és kétértelműséget, mert lehetséges az ilyen kvázitelepatikus párbeszéd.
Ez viszont már ahhoz a babonasághoz vezet el minket, amely szerint az egyes nyelveknek sajátos karakterük van. Állítólag ezért illik filozófiai műveket németül írni, szerelmi vallomásokat pedig közismerten csakis olaszul tanácsos tenni. Goethe Wilhelm Meisterében az egyik szereplő azt állítja, hogy a francia nyelv természeténél fogva csalárd (perfide Sprache, 5. fej.), és ezért a féligazságok, torzítások és hazugságok kifejezésére különösen alkalmas. A nyelveknek úgymond nemcsak karakterük van, de formálják is a nemzeti jellemfőt. Az egyik legnépszerűbb japán író, Tanizaki Junichiro- ilyen tömören fogalmaz: "Nemzeti karakterünket (kokuminsei) a japán nyelv (kokugo) alakította ki." Bestseller volt egy orvosprofesszor, Tsunoda Tadanobu "A japán agy" c. könyve (1978), amely szerint nem a közös genetikai örökség, hanem a japán nyelv hatása az, amely a japán agyat olyan különlegessé formálja. Ehhez is kapcsolódik az a közismert és ma nálunk is egyre népszerűbb gondolat, miszerint az idegen elemekkel nem fertőzött és egységes nemzeti nyelv ápolása, illetve védelme a nemzet jólétének, sőt fennmaradásának a záloga (a globalizáció szorításában).
A harmadik általánosan elterjedt hiedelem a nyelvről az, hogy a szavakban (vagy bizonyos szavakban) transzcendentális erők rejlenek. Ha a nyelvnek efféle fetisizálása nem létezne, akkor a világ kultúráiban nyilvánvalóan ismeretlen lenne az átok, az eskü, a ráolvasás vagy akár az ima fogalma. Ismét érdemes a hagyományos japán kultúrára utalni, amelyben központi helyet foglalt el a japán szavakban rejlő mágikus erő, a kotodama - koto 'szó, dolog', tama/-dama 'lélek'. A japánban, akárcsak a héberben (d-b-r) a 'szó' és a 'dolog' etimológiailag azonos eredetű. A 8. században összeállított versgyűjteményben, a Manyo-shu-ban is már "a szavak erejéből felvirágzó föld" (kototama no sakiwau kuni) kifejezés szolgált Japán megnevezésére. A szómágia és a tabu jelenségéről részletesebben is lesz még szó, de a nyelv hatalmába vetett mélységes hit szép példájaként említést érdemel Han Yü, a kínai költő és filozófus esete, aki császári helytartó is volt, és eme minőségében 820 tavaszán kiszállt Kanton tartomány egyik folyójához, ahol remekbe szabott szózatban szólította fel az ott garázdálkodó krokodilt az azonnali távozásra: Bár helytartóként csekély az erőm és hatalmam, hogy tehetném meg, hogy megalázkodjak előtted, krokodil? A krokodil pedig természetesen levonta a konzekvenciákat, és elkotródott.
Végezetül szeretnék valami olyasmiről szót ejteni, ami épp, hogy nem babonaság, hanem talán a nyelv vagy nyelviség legfontosabb ténye - annyi mindenesetre bizonyos, hogy az elkövetkező írások mindegyike valamilyen módon kapcsolódik majd ehhez a fogalomhoz. Az irodalomtudósok "intertextualitásnak" nevezik az irodalmi szövegek elemei közötti kapcsolatot, a művészi nyelven belüli hatásokat és áthallásokat, vagyis az irodalmi nyelv jelkészletének köztulajdonát. A költő és író tudatában van e jelenségnek, sőt néha még el is játszik vele. Petri György Balassi-strófája jut az eszembe: Nem kellek ördögnek, itt tengődöm dögnek, szánalmasan, megtörten. / Fölöttem borult ég, beh már elnyugodnék az jó fekete földben, / ahol akarat, vágy, gondolat mind elhágy már örökkön-örökre. A nyelvész számára viszont az intertextualitás nemcsak az irodalmi nyelv szövegeit, hanem a nyelv valamennyi szövegét, szövegtöredékét, diskurzusát összekapcsoló irdatlan méretű mechanizmust jelenti, amelynek, mint a magyar nyelv egyik anyanyelvi beszélője, én is a tulajdonosa vagyok. Tulajdonosságunk azt jelenti, hogy el tudjuk helyezni a rendszerben és a vélhető kontextusokban a hétköznapi nyelv letört darabkáit (pl. [hol volt ez húsz méter], [akit én egyébként nagyon tisztelek], [mire olyan...], [mondtam volna valamit?]), minden kifejezés és klisé asszociációkat indít meg, a szavak és szövegtöredékek kontextusokat, személyeket és eseményeket idéznek fel, egyben kijelölik a beszélő, sőt még a vélhető célközönség helyét is a rendszerben (ki mondhatta kinek). A tévedés esélye meglepően kicsi, de azért fennáll, pl. nem evidens talán, hogy a pártállami katonai eskü szövegtöredéke a "szabadságharcos elődeink példáján lelkesülve" fordulat. A magyar anyanyelvűek ízlése és politikai véleménye nyilván eltérő, de lényegében azonos az a tapasztalatunk és tudásunk, hogy mely töredékek tartoznak össze, illetve melyek nem. Ha például elkezdem felsorolni a haza, sors, hit, küldetés, alku, gyökér, nemzet, hűség, elfeled, megharcol, megtagad, rendületlen, korszakos, örök, tovatűnő szavakat, akkor szinte tetszőleges magyar anyanyelvű személy képes megadni a szövegtípus további szavait (akár mind a 99-et), hiszen - különböző ötletes elrendezésekben - ma ezekből az elemekből építkeznek a legjobb politikai beszédek. Miközben ezt írom, az otthonról épp most érkezett újság egyik sorára téved a szemem: Nem felejtjük: a haza nem eladó, az ördöggel nem cimborálunk, a küldetésben nincs alku. Hát igen, be kell látni, hogy Heideggernek mégis igaza volt: A nyelv nyelv. A nyelv beszél.
