„Добрый день” – üdvözölte magabiztos oroszsággal Szijjártó Péter külügyminiszter a Minszkben megtartott Eurázsiai Biztonsági Konferencia résztvevőit, de ebben nem az volt a legszégyenletesebb, hogy a részben oroszul megtartott beszéddel olyan diplomáciai udvariasságot mutatott egy háborús agresszor felé, amit mostanában nem szokott megadni a nyugati szövetségeseinknek. Szijjártó csütörtökön ezzel a felkiáltással szállt fel a minszki repülőgépre: „Nem mi vagyunk az egyedüliek Európában, akik azt gondolják, hogy vissza kellene térni az eurázsiai együttműködéshez, de csak mi vagyunk az egyetlenek, akik elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy nyíltan beszéljünk róla.”
A konferencián a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) országai vettek részt, amelyet a köznyelvben csak „keleti NATO”-nak szokás nevezni, és ahogy ebből következik, az észak-atlanti védelmi szövetség „alternatívájának” tekinthető. Szijjártó Pétert érdekes állatfajként köszöntötték a konferencián: úgy konferálták fel, mint NATO-tagot, amely csodák csodájára „mégis békét akar”. A külügyminiszternek természetesen nem esett nehezére elfogadni a dicséretet, hiszen ezt a szerepet alakítja az orosz állami médiában is: ő az a nyugati politikus, aki elpanaszolja a putyinista sajtónak, hogy micsoda sanyarú sorsa van annak, aki kénytelen Amerikához és a szabad világhoz tartozni.
Azon persze nem lepődünk meg, hogy az Orbán-kormány oroszbarát: elvégre a kormányfő a 2022-es győzelmi beszédében ellenfelei közé sorolta Zelenszkijt, azóta változatos módokon képviselte Putyin érdekeit az Európai Tanácsban, és a finn és svéd NATO-csatlakozás késleltetésével is az orosz elnök kegyeit kereste.
De Szijjártó szereplése az Oroszország vezette katonai szövetség konferenciáján mégis olyan határátlépés, amely nem sikkadhat el. Jobb helyeken egy ilyen kirándulás után a magyar külügyminisztert kikérdezik a Nemzetbiztonsági Tanács előtt, de ilyesmire természetesen nem kerülhet sor, amíg Orbán Viktornak hívják Magyarország miniszterelnökét.
Pedig Szijjártó megnyilatkozása Minszkben, Szergej Lavrov és más orosz vagy Putyin-szövetséges politikusok jelenlétében mindenről szólt, csak éppen a gyakran hangoztatott semlegességről nem: EU- és NATO-ellenes beszéd volt, amely meghaladta a diplomácia óvatos nyelvezetét. A külügyminiszter arra panaszkodott, hogy a NATO „hegemónia megteremtésén” dolgozik és megszünteti a tagállamok szabad mozgásterét („megkérdőjelezik a jogodat a saját álláspontod hangoztatásához”). Még azt is kijelentette a Nyugatra megsértődött oroszok előtt, hogy mi, magyarok „sem szeretjük a szankciós politikát”.
Egy ilyen szereplés mindenhol árulást jelentene.
Szijjártó Péternek más országban arra a kérdésre kellene felelni, hogy miért árulta el a saját szövetségi rendszerét, és végső soron a saját hazáját azzal, hogy az Ukrajna elleni háború idején Oroszország képviselőivel parolázik. A külügyminiszter lépéseit akár gazdasági okokkal lehetne magyarázni, de erre hiányoznak a jelek. A Reuters szerint Szergej Lavrovval mindössze azt erősítették meg, hogy az olajimport továbbra is a Barátság-vezetéken keresztül zajlik majd, de hát ebben semmi újdonság nincsen. Ezért kár volt bemerészkedni az oroszlán barlangjába.
A külpolitika orientációja annál kevésbé érthető, ha ismerjük a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét. Az egykori szovjet utódállamokat tömörítő szövetség 1992-ben alakult, elsősorban azért, hogy elejét vegyék a fegyveres konfliktusoknak egymás között. Mindössze öt teljes értékű tagot számlál – Oroszország mellett Belaruszt, Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Tadzsikisztánt. Örményország idén júniusban jelentette be, hogy kilép a szövetségből.
Az orosz fél a szovjet befolyás meghosszabbításának tekintette a szövetséget, eszköznek arra, hogy a Kreml hadtesteket működtethessen az országhatárain kívül, a kis országok pedig azt jelezték a csatlakozással, hogy nem kívánnak kockázat lenni. Ahogy a mondás tartja: a barátaidat tartsd közel magadhoz, az ellenségeidet pedig még közelebb.
Az ODKB orosz dominanciája máig a szövetség legfőbb gyenge pontját jelenti: amikor 2010 tájékán Moszkva hozzálátott a megerősítéséhez, egy pillanatra feltámadt tetszhalott állapotából, de a Krím-félsziget 2014-es annektálása után szövetségen belüli konfliktusok léptek fel. Kiderült, hogy Belarusznak és Kazahsztánnak nem érdemes sokat fektetni egy olyan katonai szövetségbe, amely aztán ellene fordulhat, és bár kilépni nem tudtak belőle – hiszen az Oroszországot feljogosítaná az intervencióra –, ezekben az években a két ország igyekezett távolodni a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetétől.
Még erősebb volt a törés Örményországgal. A hárommilliós hegyvidéki ország tavasszal bejelentette, hogy nem finanszírozza a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tevékenységeit, mivel a hegyi-karabahi helyzet alakulása miatt megromlott a viszonya Moszkvával. A szövetség az örmény fél megdöbbenésére egyszerűen ignorálta a konfliktust, állítva, hogy az nem a területén, hanem Hegyi-Karabahban zajlik. Ez a kifogás még kevésbé volt meggyőző, amikor örmény földre hullottak rakéták. (Megjegyezzük: az Azerbajdzsánnal való konfliktusában Orbán Viktor sem a keresztény örmények oldalára állt.) Júniusban az örmények kiléptek a szövetségből, de már megérkezett Lavrov fenyegető üzenete, ami sejteti, milyen sors vár a „dezertőrökre”: „Oroszország újra fogja gondolni kapcsolatát Örményországgal, ha Jereván továbbra is eltávolodik Moszkvától és a Nyugathoz igazodik.”
De az „orosznehézség” fonákja mutatkozott meg Kirgizisztán és Tádzsikisztán konfliktusában is 2022 szeptemberében, amikor az erőforrásaival küszködő Oroszország nem tudta ellátni szövetségi feladatait, a tádzsikok, a helyzetet kihasználva, katonákat küldtek a kirgiz határon át. Kirgizisztán invázióként értékelte a szövetségen belüli határsértést, de Putyin inkább megdicsérte Tádzsikisztánt, amiért „felügyeli a régiós biztonságot”. Nem csoda, hogy Kirgizisztán még abban a hónapban megtagadta a közös ODBK-hadgyakorlatot a területén.
Ahogy Kirill Krivosejev újságíró akkor fogalmazott:
a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete sosem örvendett nagy népszerűségnek a tagok között sem – „egyszerűen azért, mert nem is nagyon törődtek vele” –, és Oroszországon kívül mindegyik tagállamnál felvetődött annak a kérdése, hogy mi szükség van rá.
A katonai szövetséget előszeretettel hasonlítják egy zombihoz, amely formálisan létezik ugyan, de már rég halott. Az orosz-ukrán háború óta ez még nyilvánvalóbb: egyik ODKB-állam sem ismerte el hivatalosan a két szakadár, Donyeck és Luganszk „függetlenségét”, és a fehérorosz Lukasenka kivételével mindegyik a nyugati és kínai kapcsolatai felélesztésén dolgozik, mióta a „különleges katonai hadművelet” elkezdődött. Még Kazahsztán is, amelynek vezetője, Kaszim-Zsomart Tokajev 2022 elején sokat köszönhetett a hatalomátvételét „segítő” ODKB-csapatoknak.
Jó kérdés, hogy egy ilyen szedett-vedett és gyenge katonai szövetség miért vonzó Szijjártó Péter előtt azzal szemben, aminek tagjai vagyunk.
A NATO annyiban valóban „hegemóniára” törekszik, hogy már 32 országot tömörít, és ez csak növekszik. Magyarországon kívül mindegyik tag úgy érzi, szüksége is van rá. Azt már tudjuk, hogy a külügyminisztériumnak nem büdös Észak-Korea megbecsülése sem, amely egy Rákosi-korszakot idéző kommünikében a nyugati imperializmus ellenfeleként méltatta Orbán Viktort. Szijjártó amilyen hevesen kéreti be a nagyköveteket máskor, annyira mélyen hallgat most: lehet, hogy számára jó hír, de nekünk nem annyira, hogy hamarosan akár a világ legkeményebb kommunista diktatúrája is az ODKB része lehet, ha már most katonákat küld az ukrán frontra.
Magyarország egyelőre nem tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, ahhoz ugyanis, az alapító okiratnak eleget téve, ki kellene lépnünk a NATO-ból. De úgy tesz, mintha az lenne. Állítja, hogy nem kacsa, de úgy jár és úgy hápog. És egyre többször úgy beszél: nem Orbán Balázs volt az első, aki megengedően beszélt az orosz megszállókról, és most éppen Somkuti Bálint, a Szuverenitásvédelmi Hivatal vamzerja mondta el, hogy „bolondok” voltak az ötvenhatos felkelők, mert szembeszálltak a túlerővel.
Lehet ezt bárhogy magyarázni, de pont ez a gyenge kohézió tartja össze Moszkva botcsinálta védelmi szövetségét. Annak a keserű tudata, hogy Putyin úgyis túlerőben van. De ami talán igaz Minszkben, az nem lehet igaz Európa közepén.
