Májusban vagy két napig hír volt, hogy az akkor felállított ENSZ Emberi Jogi Tanácsban az emberi jogok rendíthetetlen harcosai közül Azerbajdzsán, Kína, Kuba, Oroszország és Szaúd-Arábia is helyet kapott. Az eset hamar a feledés homályába merült, számos jogvédő szervezet azonban nem tudott napirendre térni felette. Õk egy tucat országban kérdőre vonták a külügyminisztériumot, hogy az adott állam az ENSZ-közgyűlésen mely országokra adta a voksát, és a választás előtt milyen kritériumok szerint értékelték a jelöltek emberi jogi teljesítményét. Az érdeklődés nem merült ki ebben, a szervezetek a szavazáshoz kapcsolódó dokumentumok, feljegyzések másolatait is kikérték. A kérdésekre a brit, a grúz, a kanadai, a moldáv, az örmény és a román minisztérium változatos érvekre hivatkozva tagadta meg a választ.
A legszebb levezetéssel az angol diplomácia szolgált. Õfelsége kormánya nem bonyolódott komoly külpolitikai fejtegetésbe vagy diplomáciatörténeti finomságokba. Levelükben az állt: igen, a külügyminisztérium rendelkezik a kért információval, de annak összeállítása meghaladja a még elfogadható hatszáz fontos költséget, azaz egy személy három és fél napi munkájának az árát (ennyi ideig tartana, míg az illető felleli, összeszedi és kinyeri a dokumentumokból a kért információt). És mert a törvény nem kötelezi őket arra, hogy a fentiek fényében tovább foglalkozzanak az adatigényléssel, ezennel el is köszönnek, Yours sincerely. Ja, és még valami. Igen, kötelességük felajánlani a segítségüket ahhoz, hogy az adatok körét az igénylő le tudja szűkíteni, ám ez esetben a feltett kérdés sajnos annyira különleges, hogy most mégsem tudnak segíteni.
Mivel a tanács felállításában Magyarország is részt vett, amennyiben jelöltette magát és szavazott is, a Társaság a Szabadságjogokért a magyar Külügyminisztériumhoz fordult. A következőket tudtuk meg. Magyarország megpróbálta több országgal összefogva egy olyan kritériumrendszer felállítását elérni, amely megakadályozhatta volna, hogy az emberi jogokat súlyosan megsértő országok az EJT tagjai lehessenek. Ám ez nem sikerült. Az is kiderült, hogy hazánk nem szavazott olyan országokra, amelyek a Biztonsági Tanács szankcióinak hatálya alatt állnak, amelyekkel szemben az elmúlt években az ENSZ különböző emberi jogi szervei elítélő határozatokat fogadtak el, illetve "amelyek politikai rendszere és ebből fakadóan emberi jogi politikája elfogadhatatlan hazánk számára". Az viszont jó pontot jelentett, ha valamelyik jelölt a közeljövőben az EU soros elnökségét fogja betölteni. (Az uniós tagállamok ez utóbbiban vélhetően egységesen léptek fel, így nem meglepő, hogy Finnország és Németország is bekerült az EJT-be.)
Az persze nem derült ki, hogy a magyar delegáció pontosan kikre szavazott. Kárpótlásul viszont sikerült egy igen érdekes információszabadsági paradoxonra akadnunk. Rögtön azután, hogy "Magyarország köztársaság", az következik az alkotmányunkban, hogy a "Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam". Ebbe bizonyára az is beletartozik, hogy a magyar külpolitika nem csupán az országimázs fényesítésével foglalkozik szerte a világban, hanem Ferenc József-földtől a Horn-fokig a jogállam csodáját is hirdeti. De e meghatározásból az is következik, hogy a közhatalmi szervek betartják a jogszabályokat, és tisztelik az alkotmányos jogokat, például az információszabadságot is. Vannak persze olyan esetek, ahol a nyilvánosságot valamely más alapvető jog érvényesülése érdekében muszáj korlátozni. Ilyenkor vesszük elő jól bevált sublerünket, a szükségesség-arányosság mércét - gondoljunk csak a rendszerváltás óta húzódó ügynökügyekre. Az azonban szerfölött ritkán fordul elő, hogy egy jog korlátozásával hosszú távon a saját hatékonyabb érvényesülését segítsük elő.
A Külügyminisztérium a következőkkel érvelt. Azért nem mondhatja meg, kit támogatott Magyarország, mert a szavazat nyilvánosságra kerülése negatívan befolyásolná a magyar tárgyalási pozíciókat, továbbá a "partnerországok vitális érdekeit sérthetné, ami könnyen ahhoz vezetne, hogy ezek a partnerek a jövőben tartózkodjanak a Magyarországgal való egyeztetéstől, és kitérjenek az esetlegesen általunk ajánlandó megállapodások megkötése elől". Ez pedig szűkítené az ország diplomáciai mozgásterét. Ezt a következőképpen lehet érteni. Képzeljük el a szavazás előtti nyüzsgést, tárgyalásokat, egyeztetéseket. Mindenki mosolyog, veregeti a másik vállát, és fűnek-fának megígéri, hogy rá fog szavazni, már akarta is mondani, hogy mennyire el van ragadtatva az illető ország emberi jogi teljesítményétől. Aztán a titkos szavazáson fájó szívvel, de mégsem rájuk adja voksát. Amikor pedig kihirdetik a nyerteseket, akkor a mondott állam a pozíció elnyerését talán egy kicsit a magyar támogatásnak is be fogja tudni, és a töretlen barátság jegyében Magyarország jobb eséllyel tudja majd termékeit vagy éppen az információszabadságot oda exportálni.
Esetünkben tehát a nyilvánosság és az óhajtott külpolitikai magatartás nem fér száz százalékig össze. Vagy teljesen a nyilvánosság előtt dolgozik a magyar diplomácia, a magyar szavazópolgár pedig, aki messze földön híres diplomáciai éleslátásáról, rögtön észreveszi, ha valamilyen diplomáciai galiba esik, vagy pedig hanyagoljuk a nyilvánosságot, nem zaklatjuk diplomatáinkat, és erősen bízunk abban, hogy a külügyminiszterünk a jogállami elveket mindennél fontosabbnak tartja, és a beosztottjait is e szerint válogatja össze.
A dilemma teljesen nem oldható fel, de nem teljesen reménytelen a renegát nyilvánosságpártiak és a demokraták helyzete. Egyrészt garancia a demokratikus működésre, hogy az Országgyűlés illetékes bizottságai is megvizsgálhatják, mégis kiket támogat az ország. Másrészt az elutasító válasz csak részben volt elutasító, hiszen a szavazatokhoz kapcsolódó fontosabb kritériumokat megismerhettük. Harmadrészt pedig az elutasításban a döntés megalapozását szolgáló adatok védelmére hivatkoztak - azaz ha addig nem változik meg nagyon a törvény, akkor tíz év múlva ezek az adatok is hozzáférhetők lesznek. Ez azért mégiscsak több, mint amit a britek elárultak.
A szerző a TASZ munkatársa.
