A nyolcszázból egy biztos: New Yorkból szavazók

  • Donáth Mirjam
  • 2014.04.03 10:00

Éjfélkor New Yorkban

Olvasom, hogy ha valóban izgatnának a választások, akkor „talán” nem New Yorkban lennék. Talán. Talán úgy értette a nyilatkozó szakértő, hogy az, aki a szívén viseli országa sorsát, nem költözik el abból. Évamamóka – tíz éve halott nagyanyám – bizonnyal egyetértene. Igaz, ő a 21. századra csupán futó pillantást vetett. Nem ismerte meg azt az életet, melyben kapcsolatot nagyobbrészt virtuálisan tartunk egymással, amelyben az angol az új német, amerikai a tömegkultúra, és az országhatárt mint szobáink küszöbeit lépjük át. Oda-vissza. A szakértő – Sik Endre migránskutató – arra a következtetésre jut az interjúban, hogy a külföldön élő magyarok „vélhetően nem nagyon akarnak most részt venni az ő kis Magyarországuk közéletében”. Vélhetően. Vélhetően Arany János jut most majd eszetekbe, amikor azt vésem erre a virtuális margóra, hogy nem nagyon akar a fene.

A magam nevében beszélek, természetesen. Mert ami az adatokat illeti, hát azok nincsenek. Becsülgetik, hány honfitársunk él idegenben, csak hát, épp ahogy ötven évvel ezelőtt, ma sem jelzi senki a hatóságoknál, hogy holnaptól a Nyugati-Meki helyett a brüsszeliben mossa majd az asztalokat. Vagy a tengerentúlon. Vagy máshol. Vagy nem asztalt mos, hanem karriert csinál. Vagy gyerekeket. Magánügy. Akárcsak a szavazás, és ettől áll össze ez a történet szakértőstől, újságíróstól, politikai elemzőstől hatalmas spekulációmasszává. Mutatok rá egy érdekes példát.

Nyolcszáznyolc, magyar lakcímmel rendelkező honfitárs jelezte, hogy Manhattan közepén, az 52. utca keleti végében sorban állna most szombaton, hogy gyakorolja szavazati jogát. Ami Amerika másik két szavazóhelyét illeti, Los Angelesbe 314-en, Washingtonba 291-en készülnek elzarándokolni. (A többiek, akik eddig lakcím híján nem szavazhattak, 1123 amerikai magyar, levélben kísérlik meg leadni a szavazatukat.) Hogy a konzulátusokon szavazni tervező 1413 ember smafu? A becsült számokhoz mérten – mint amilyen a washingtoni becslések szerinti 23-25 ezer Amerikában élő magyar állampolgár (mely becslés ugyan nem tartalmazza az illegálisan itt ragadtakat, akik természetesen szavazhatnak) – az. Semmi se. Ha azonban ugyanezt a számot a nyolc évvel ezelőtti választásokra az első fordulóban regisztráltak számával (850) vetjük össze, máris jelentősebbnek látszik. A négy évvel ezelőtti választások előtt bejelentkezőkhöz (673) képest pedig kimagaslónak: idén több mint kétszer annyi Amerikában élő magyar tervez konzulátuson szavazni, mint 2010-ben. Ők, a „kismagyarországiaknak” is becézett szavazók, mind rendelkeznek magyar lakcímmel. Ebből két dolog következhet, a hangsúlyt a feltételes módra téve: vagy még egyszer annyi magyar érkezett Amerikába az elmúlt négy év alatt, mint amennyi 2010-ben itt volt, vagy minden elemzésnek ellentmondva az Amerikába vándorolt magyarok 2014-ben kedvet kaptak élni a szavazati jogukkal.

A washingtoni nagykövetség megerősítette, hogy az Amerikában élő magyarok számát sem Magyarországon, sem a nagykövetségen nem tartják nyilván semmiféle formában. A kétségtelenül növekvő tendencia mellett azonban az, hogy ez a szám négy év alatt megduplázódott volna, a követség szerint „túlzásnak tűnik”.

A mezei szájhagyomány módszerére támaszkodva azután népszerű magyar bártulajdonost, magyar rendezvényszervezőt és magyar könyvesboltost kérdeztem, kimagasló számban talált-e rájuk az elmúlt években új magyar klienskör. A bárba többen járnak, a könyvesboltos vásárlói száma nem nőtt, a rendezvényszervező széttárta a kezét.

A helyzet tehát az, hogy biztosat csak egyről állíthatok: magamról.

A választóról, akire a második feltételezés áll. Nem szavaztam még külföldről. Alkalom ugyan nyílt 2010-ben, mintegy két évvel azután, hogy megkezdtem amerikai tanulmányaimat, hogy kipróbáljam, milyen külföldről szavazni. Egyenest egy országgyűlési választás kínálkozott. De azon a sokkal langyosabb tavaszon „két ország közötti voltam” még, a saját túléléséért önösnek lenni kénytelen kivándorló, aki még élvezi is létének téttelenségét: az otthon gondja már nem nyomja a vállát, az idegen ügyei még nem az övéi. A regisztrálás határidejének napján egy limai luxushotel tetőmedencéjébe hullattam krokodilkönnyeket (a sors sosem válogatja meg a helyszínt, ha fájni akar), és mire visszaértem New Yorkba, már lőttek az állampolgári jog gyakorlásának. Nem jártam időben utána a technikai feltételeknek. Félreértés ne essék, „technikailag” négy évvel ezelőtt sem volt egyszerűbb külföldről szavazni.

Négy évvel és egy választásitörvény-módosítással ezelőtt a magyar média még nem kapta fel az „így szavaznak a külföldi magyarok” témát, minthogy a kivándorlássztori sem volt akkor még divatos. A Facebookon nem ütköztem naponta öt bejegyzésbe, hogy hogyan és miként kivitelezendő a kintről voksolás, nem voltak még „Menj el szavazni!” oldalaik a külföldön élő magyaroknak, nem láttam szavazásra buzdító videókat a YouTube-on. Az egész választási tavaszt végig tudtam csinálni teljes amnéziában arra vonatkozóan, hogy közben otthon kormányt választanak. Lelkiismeret-furdalás nélkül, anélkül, hogy egyszer is eszembe jutott volna, hogy amit teszek, azaz tevőlegesen nem teszek, attól a nagyapám, a Donáth, biztosan forog farkasréti sírjában. A múlt vasárnap aztán még ő is, ők is – rendszerváltó nagy öregek – meg lettek idézve Index-cikkben, főoldalon. Nincs mit tenni, szavazni kell.

Nem szakértő vagyok, csak egy mezei migráns, aki tisztában van vele, hogy a hazafelé vezető út – épp, mint a kifelé hozó – hegymenet. Mégis mondom: azt gondolom, az internet-békekorszak magyar vándorai egészen más népség, mint a globalizmus előtti századok emberei voltak. Ez a csoport a saját kezében tartja a sorsát. Számunkra nincs meg az életveszélyből menekültek felmentése, a „nem volt más választás”, ellenben megvan a szabadságunk a bármikori hazatérésre. Annak a felelőssége nyomja a vállunkat. Ha akarjuk, kivehetjük a részünk az otthoni ügyekből, ha akarjuk, hozzátehetjük a sajátunkat. Az Amerikában élő magyarok szavazási szándékának számosított eredménye akár azt is mutathatja, hogy akarjuk. De amire valójában szüksége van „kis Magyarországunknak”, az nem a teória, hanem mi magunk. Ha meg mi egyelőre még nem vagyunk – legalább a szavazatunk.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Neked ajánljuk