Mert ha fontos kérdéseket kap is New Yorkban az ember, válaszokat csak bizonyos távolságra tőle, a hétvégén elhagytam a várost. Benne a szerkesztőségi íróasztalomon pompázó két tucat fehér-rózsaszín rózsát, melyek leginkább zavarba hoztak, a piacokat mozgató hírekért felelős komoly kollégák általános derültségére. A rózsák a szerelmespárok ünnepe alkalmából érkeztek – így jár az ember, ha a világ ütődöttebb oldalán keresi a szerelmet. A Valentin-nap tautológia: a szerelem önmagában ünnep, azaz kivételesen boldog állapot, amelynek egy napját kiragadni emelt fokú ünneplésre leginkább giccs. Másfelől esély a férfi udvarlásának publikus kinyilvánítására. Ebből a szempontból odahaza leginkább a húsvét-pünkösd ünnepkörön belüli májusfaállítás szokta volt betölteni a Valentin-nap szerepét. Errefelé meg a szív alakú, vörös lufikkal való ünneplést popularizálják, kétségkívül legalább humorérzékkel. Péntek reggel az amerikai közszolgálati rádió lakonikus hangon „Boldog egyedülállóságra-emlékeztető-napot!“ köszöntéssel üdvözölte hallgatóit.
De hogy hogyan keveredtem a rózsák közé?
Mint aki életében először lottózik, és bízva saját szerencsétlenségében, kitölt egymillió szelvényt, majd a legelsővel megnyeri a főnyereményt. Így fizettem be egyéves társkereső tagságot, hogy azután az első randin kézen fogva elsétáljak a naplementében. Az eset annyira nem vall rám, „so out of character”, ahogy errefelé mondják, hogy olybá tűnik, mintha kivették volna a kezemből a történet írását, és erőltetnék a happy endet. Pedig utóbbinak kevés ízléses verziója létezik. Az amerikai „boldogan éltek mindörökké” befejezés egyenesen valóságidegen. Nálunk még a legkisebbek is fújják, hogy maximum addig, amíg meg nem haltak.
A New York-i feltaláló, mert főállásban a svéd Göteborgban „talál fel”, nem sokkal a találkozásunk után visszatért Európába. A medikussal épphogy a végére értünk az eHarmony-univerzum szigorúan irányított hétpróbáinak, így már levelezhettünk is egymással, amikor a brazil programozó az irányított beszélgetéseket megkerülve írt. (Ilyet is csak az tehet, akivel a rendszer már előzőleg kompatibilisnek talált.) Így jött a két levél egy időben. A medikusé: „Úgy tűnik, kicsit kiégtél a nagyvárosi élettől. Mit szólnál egy kiránduláshoz valahol Long Islanden?” A programozóé: „Gyönyörű vagy. Szép hétvégét!” Azon a hétvégén mégsem randiztam. Az amerikainak, gondoltam, nem árt, ha vár még egy hetet. A brazil rólam gondolhatta ugyanezt.
Az online társkeresés előnye épp a hátrányából fakad. Mint a „Nagy Ő” valóságshow főhőse válogatsz a csodaalgoritmus segítségével tálalt kliensek profiljai között. Jó játék, miközben épp a nagyszámú kínálattól tüzelt felszínes előítéleteid okán válogatóssá leszel, és mindig egy elképzelt „még jobb” után kutatsz. Valahogy úgy, mint a békási piacon karácsony délelőtt, ahol standról standra járod a köröket a legszebb és legjutányosabb mandarinért. A szakirodalom a jelenséget relationshoppingnak nevezi. Magamban mindezt úgy intéztem el, hogy a külön számomra válogatottak közül is csak azzal álltam szóba, aki kezdeményezett.
A programozó a rákövetkező héten vacsorázni hív. Azt ajánlom, előtte mintegy véletlenül üljünk le egy padra dumálni kicsit – banter, ahogy New Yorkban a könnyed flörtölő csevejt nevezik –, így ha csalódunk, nem kell végigülnünk egy estét. Mintegy véletlenül aztán egy East Village-i parkban találkozunk. A fiún sportcipő, ing, brazil mosoly. Látszik rajta, hogy örül nekem, ezt (még haza sem érek) megerősíti üzenetben is – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Két napra rá a frissen vasalt amerikai sebész vár SUV-jának dőlve a parkolóban. Sötétszőke, visszafogott, amerikai mosoly. Ha nekem azon a héten ő volt a második randim, neki én a harmadik.
A társkereső oldalak algoritmusainak működési elve titkos, egy cég sem adta még ki. Ezért aztán senki sem tudja leellenőrizni, valóban működnek-e. De a társkeresésre specializált kutatók azt állítják, nem, és nem csak azért, mert például az amerikai 28 éves volt, pedig kikötöttem, hogy csak 30 fölöttiekkel akarok találkozni, a brazil pedig mulatt – félig fekete, félig fehér, mint a kindertojás –, pedig rasszista határozottsággal jelöltem meg a fehéret mint egyetlen elképzelhető bőrszínt ideális társamat illetően. De legfőképpen azért, mert Facebook-oldalunkhoz hasonlóan a társkereső profilunkon is ideális önmagunkat prezentáljuk a tesztek kitöltésekor. A statisztikák szerint a férfiak általában magasabbnak, a nők soványabbnak vallják magukat. Azaz a csodaalgoritmust tápláló adatok legjobb esetben is csak féligazságokból dolgoznak. Arról nem beszélve, hogy a hosszú távú párkapcsolat sikeréért felelős legjelentősebb tényezők – példának okáért a vonzalom – bekalkulálhatatlanok két ember valóságos találkozása előtt.
Az autóút vagy kétórás, a sebész srác a vallásomról faggat. Keresztanyámra gondolok, aki a Péterfy-kórházban haldoklik. Mire leülünk a fiúval a habos tortára emlékeztető ház előtti padon, ahol Saint-Exupéry A kis herceget írta, Kereszt már nem él. Persze, ezt akkor még nem tudom, mégis azt kérdezem a medikustól, aki napi kapcsolatban áll a halállal, veszített-e már el igazán fontos embert. Egy autóbalesetről mesél, amelyben két négyévesforma gyerek halt szörnyet: a kistestvérei. A volán mögött édesanyjuk ült. A kis herceg kertjében ejtett könnycseppek intim pillanatot teremtettek – a legutolsót köztünk. Azt a témát vettem elő, amelyről véletlenül sem szabad első randin szót ejteni. A fiút többet nem láttam – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Hazaérve felfedezem, hogy a brazil programozó törölte a profilját.
Keresztanyámról mindig azt gondoltam, hogy saját történetem egyik lehetséges verzióját „éli” elém. Édesanyám húga, kettőjük közt, húgokra jellemző módon, ő volt a szebb, a jókedvűbb. Férfiakat kenterbe szorító humorérzéke volt, és amikor nevetett, valahol virágok nyíltak ki. Így képzeltem gyermekkoromban. Belső családi vicc volt, hogy amikor apám eldöntötte, elveszi édesanyámat, a nagyapám állítólag csak ennyit mondott: „Fiam, hova tetted a szemedet.” Keresztanyámat egy János nevű állatorvos jegyezte el, de az eljegyzést egy évvel később felbontották. Kereszt örökre egyedül maradt. Ezért is lett olyan szoros családtaggá, mintha a nővérem, egyben második édesanyám lett volna. Kereszttel lehetett mindent megbeszélni, amit senki mással, kivéve ezt az egyetlen félelmem, hogy létezik az a felállás, amelyben a „szupernő” egyedül marad. Vagy a szuperférfi. Tehát, hogy mindenkinek megvan a maga sorsa, amiben benne lehet, hogy egyedül marad. Nem azért, mert önző vagy mert nem szereti önmagát eléggé. Nem azért, mert válogatós vagy karriercentrikus. Nem azért, mert rágörcsöl. Hanem mert mindenkinek más happy end adatik.
Bántott nagyon, hogy nem lehettem keresztanyám mellett, hogy három héttel a hazautazásom előtt halt meg. Az Exupéry házához tett kirándulás másnapján úgy döntöttem, felhagyok a társkereséssel, egyúttal New Yorkkal, mielőtt mindenkit elveszítek, aki otthon öregedik. A brazil fiúnak írtam egy búcsúsort, hogy remélem, megtalálja, akit keres.
A társkereső oldalakban rejlő hatalmas lehetőségek kiaknázásáról nem mindenki mond le. Egy online társkereső szavaival: „Hol máshol tudsz 20 perc alatt 200 egyedülálló nőt mustrálni, aki randizni akar?” Amerikában két híres társkereső oldal meghekkelése is történt a közelmúltban. Amy Webb médiafuturista hamis férfiprofilokat hozott létre (melyek mindegyike saját álomférfi-elképzelésének egy-egy verzióját képviselte), ekképpen tanulmányozta az ezekre a férfiakra ugró nők, tehát legfőbb konkurenciájának stratégiáit. A doktoriján dolgozó matematikus, Chris McKinlay pedig unatkozó óráiban szó szerint meghekkelte az egyik társkereső oldalt: begyűjtötte az adatokat arról, hogy a számára érdekes nők milyen típusú kérdéseket választanak, és azokra hogyan felelnek, majd az adatok alapján választott, és felelte meg a kérdéseket. Mindkettejük online „talált” boldog párkapcsolatban él azóta is.
Egy óra sem telik belé, a brazil fiú válaszol. Legközelebb a Washington Square Parkban találkozunk – egy kis zenelejátszót kapok tőle, amelyre kedvenc zenéit gyűjtötte össze. Vigasztalni akarja a vigasztalhatatlant. Leginkább azzal a szívből jövő öleléssel, amivel elválunk a diadalív alatt. Aznap este álmodtam. Álmomban abban a csillaghegyi házban voltam, ahol tinédzserkoromban laktunk, egy szobában a három testvér, nekem a galéria jutott. Felmentem a galériára, és találkoztam Kereszttel megint. Pontosan tudom az álmomban is, hogy meghalt, de mégis valódi volt a találkozás, olyannyira, hogy valamin igen elkezdtünk nevetni, ahogy szoktunk, virágnyitogatóan. Keresztanyám megölelt. Azzal az ismerős, meleg, vigasztaló öleléssel, amiről csak felébredvén tudatosult, hogy előzőleg a brazil fiútól kaptam. Arra ébredtem fel, hogy nevetek. Valami mázsás súly esett le a vállamról azzal az álommal.
Amikor visszaérkezem Budapestről, kirándulni megyünk, a brazil fiú és én, a New York állam északi részében található Catskills hegyekbe. A hazafelé úton az autóban olyasmit magyaráz a délről hozott mosolyával, hogy arról ismerszik meg a jó üzletember, hogy képes gyors döntést hozni adott információ alapján. Példát is hoz. „A rendelkezésemre álló ismérvek alapján elvennélek feleségül.” „Persze” – felelem, és kibámulok a naplemente festette giccsbe, mert nem találom annyira viccesnek a hasonlatot. „Komolyan” – erősködik. Én meg komolyan szeretnék témát váltani. Egy kolumbiai emlék is beugrik arról, hogy a latinok milyen könnyedén éreznek nagyot, és még annál is könnyebben felejtenek, csak az zökkent ki, amikor meghallom a teljes nevem. „Donáth Eszter Mirjam – kezdi –, a lemenő nap sugarára kérdelek, hozzám jössz-e feleségül?” Nagyot nevetek. Az, aki képes visszaadni a humorérzékemet, máris családtag, de ezt nem mondom neki. Csak azt, hogy ami engem illet, a rendelkezésemre álló információk alapján nem tudok még a kérdésére válaszolni. Igaz, én nem is vagyok üzletasszony.
Nem gondolom, hogy az algoritmusokat reklámozó, méregdrága társkereső oldalak bármivel is közelebb járnának az ősi titok megfejtéséhez, hogy mikor és miért történik meg két ember között időnként a csoda. Az online találkozás éppolyan véletlen, ha tetszik, sorsszerű élmény, mint amilyen a fizikai. A tudomány mai állása szerint nincsen racionális érv, amiért bárkinek hasonló zsákbamacska-kísérletre kellene adnia a fejét, és 50 ezer forintot feltennie a kalandra. Miközben a teljes igazsághoz hozzátartozik a kéttucatnyi fehér-rózsaszínű rózsa, mely szemrehányón szemez velem, mi ellen is érvelek épp.
Szombat óta Brazíliában vagyok. Azért kerekedtem fel, hogy választ találjak a brazil fiú kérdésére. S mert ezt a sztorit nem én írom, nem tudom, hogyan végződik. Csak azt, hogy Brazíliában hogyan fejeződnek be a mesék: „Portanto, viveram felizes para sempre.” És boldogan éltek. Örökké.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
