Egy nappal azelőtt, hogy Rubik Ernőt megkérdeztem, híres feltalálóként miért is maradt a kádári Magyarországon, a következő üzenetbe lettem – facebookul szólva – „betaggelve”:
„Magyarország csak egy a jelentéktelen kis országok közül valahol Európában. A Google segítségével tudjuk, hogy van jó gulyása, egy furcsa nyelve, amit senki sem ért, és Liszt Ferenc-féle klasszikus zenéje. Kábé ennyi.”
Egy Reuters-olvasó kommentelt ekképpen a honlapot szerkesztő kolléga derültségére, aki csakhamar tovább is posztolta a saját oldalán, mert nincs jobb érzés annál a bizonyosságnál, hogy vannak nálunk egyszerűbb emberek. Bobby persze a posztot nem kommentálta, épp csak nekem címezve tette ki, amolyan jóindulatú provokációként. El kellett hát gondolkodnom rajta.
Magyarország valóban kis ország valahol Európában. Ennélfogva akár jelentéktelennek is tekinthető abban a kontextusban, amelyben Amerika például jelentős. Minderről persze eszembe jutott a jelentéktelen hószállingózás esete, mely meteorológiai igazságtalanságot előszeretettel hangoztatnak a magyar hírbemondók. Mintha a hószállingózás nem attól lenne az, ami, hogy szállingózik a szerencsétlen. Ha szakadna, hóvihar lenne, ugye. Csak azért lejelentéktelenezni, mert szállingózik, méltatlan. De mire felelhettem volna Bobbynak – ha megnézzük, az ország méretéhez képest hány magyar emelte a nagyobb országok jelentőségét, vagy hányan ragyogtak az olimpián, az arányok elgondolkodtatók… –, már halomnyi nemzetközi komment sorolta országunk érdemeit. Közöttük a következőt: „A Rubik-kockát se tessék elfeledni!”
Rubik Ernő – aki akkor vált híressé, amikor megszülettem, annyi idősen, mint amennyi most vagyok – soha nem gondolkozott a kivándorláson. Így mondta a 70 éves feltaláló annak a természettudományi múzeumnak a teraszán, amely az április végén nyílt Rubik-kiállításnak átmenetileg otthont ad egy a Szabadság-szoborral szemező New Jersey-i mezőn. Miért is akart volna, gondolnánk. A kocka és vele a „mintha az ország tenyerén lennék hordozva“ státusz szerencsés kombináció, ha anyagi biztonság is társul hozzá.
„Szerintem ahhoz nem kell szerencse, hogy az ember Magyarországon maradjon”, nevet a feltaláló, és én megtorpanok a közöttünk tátongó generációs szakadék szélén. A közhelyhez, miszerint igen fontos világot látni, de még fontosabb a megszerzett tudással hazatérni és otthon hasznosítani, hozzáteszi: „Ez az országon is múlik.” Az országon, amely még kommunista volt, amikor ő lett fiatal felnőtt.
Számomra a kommunizmus az igazi rejtvény. A politikához közelieken túl homályos, kiből és miért lett osztályidegen, kitől vettek el, és kitől miért nem. „Ha valaki nagyot lendít az ország szekerén, keressen többet, mint mások, én nem irigylem Rubik Ernő millióit” – mondta annak idején Kádár Jánosnak a Magyar Tudományos Akadémia egykori alelnöke, Márta Ferenc kémiaprofesszor. „A szocializmusban nem kell attól tartanunk, hogy a pénz kizsákmányoló vagyonná válik.”
A reáltudományok berkeiből egy másik kortárs kolléga, Lukács Béla fizikus is kedvezően nyilatkozott a korszakról: „Fizikusnak lenni most is majdnem ugyanolyan, mint akkor volt, kivéve, hogy az utazások sokkal könnyebbek lettek. Mi nem egy fogolytáborban műveltünk fizikát. Tehát ha valaki visszaemlékezik, mondjuk a hetvenes évek végére vagy a nyolcvanas évekre, Magyarországon lehetett élni.”
Egzisztenciális kérdésekről azonban Rubik nem beszél. „Úri muri” okokat említ, amelyekre épp a magamfajta „távolra szakadt hazánkfiákkal” való beszélgetések döbbentették rá, akikkel a kocka sikerét követő utazásai során találkozott a nagyvilágban. Először is a nyelv. Magyarul váltunk szót ott, New Jerseyben, mindketten utálunk angolul csevegni. „Először 36 éves koromban jöttem ide” – mondja Rubik –, és nem tudtam semmit angolul, de azért élőben kellett interjút adnom. De nem az a leglényegesebb, hogy kommunikálunk rajta – a nyelv gondolkozásunk bázisa. Attól függően, hogy milyen nyelvet használunk, másképp gondolkodunk. Nekem egy nyelvem van.” Azután a kultúra. A kint élő magyarokkal kapcsolatban mindig úgy érezte, hogy vagy odakint maradtak idegennek, vagy a múltjukat jelentő hely számára váltak azzá. „Az ember fölnő valahol, ahol természeti és emberek alkotta környezete van. Ezt sem lehet újrateremteni szerintem. Mindenfélét ki lehet próbálni, de az nem lesz az.” Rubik tehát otthon maradt. Országon belül sem szeret megmozdulni, de amikor költözik, saját tervezésű bútorait mind viszi magával. „Nekem fáj, hogy ültettem egy fát, de már nem én fogom látni, amikor kétszer akkora lesz, olyan erős a kötődésem. Ez igaz az emberekre is.”
Csak a szerencse szerepét illetőleg nem értünk egyet. Szerencse kellett hozzá, hogy nemzetközi szabadalom hiányában a kocka mégis Rubik néven váljon világhírűvé, és a magyar piacon kezdjék meg a nagyüzemi gyártást. És még valami: két külföldi magyar. A bécsben élő Laczi Tibor látott először fantáziát a kockában, és vitte el a nürnbergi játékvásárra, ahol az Angliába települt Tom Kremer erdélyi-magyar játékgyáros figyelmét keltette fel.
A többi történelem. Elképzelhető, hogy a 30 évvel ezelőttinél sokkal inkább globálissá lett világban hasonló együttműködések sorára kerül sor, azaz, hogy Magyarország hosszú távon nyerhet is az „elvesztettekből”. Megkockáztathatom. Mert inkább egy ország legyen jelentéktelen, semmint a lakói.
A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.
