Modern szerelem New Yorkban – 3. rész

  • Donáth Mirjam
  • 2014. június 5.

Éjfélkor New Yorkban

Tíz hónappal azután, hogy először és utoljára találkoztam azzal a fiatal amerikai sebésszel, akivel Saint-Exupéry kis hercegének a szülőháza előtti padon a halálról beszélgettünk, sms-t kaptam tőle.

„Ma azon gondolkodtam, mennyire utálom New Yorkot – írta. – Erről eszembe jutott valaki, akit ismerek.” (Ezek szerint volt még negatív topik a tarsolyomban azon az első randin annak idején.) „Remélem, sikerült kijutnod a városból. Még egy év, és végeztem ezzel a hellyel.”

A medikussal az eHarmony nevű társkereső oldal hozott össze tavaly nyáron. Sosem fogom elfeledni, életem egyik legérdekesebb beszélgetését éltem át vele, mely olyan mélységesre sikeredett, hogy ellehetetlenítette a folytatást. Így történt, hogy Indiana helyett Brazíliába utaztam, hogy fehér orvos helyett fekete programozó oldalán élek boldogan, amíg meg nem halok. Elgondolkodtam, válaszoljak-e egyáltalán a megkésett üzenetre.

A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, a boldogtalanok mind a maguk módján azok. Így kezdődik egy igazi sztori, magyaráznám ezúton is a szerkesztőmnek, mert Tolsztoj, aki ezzel a mondattal nyitotta az Anna Kareninát, és Móricz Zsigmond, aki úgy fogalmazott, hogy „csak azt lehet leírni, ami fáj”, megértenék, hogy amíg tart a Disney-féle naplementés sétám a brazillal – amelyet megélni még nagyobb giccs, mint lájkolni a másokét –, addig nem igazán tudok írni. A boldogság megöli az ihletet. Pedig hogy behozzam a 240 dollárt, amit a szóban forgó online társkeresőn riportolás címén elvertem, még 13 darabot kell a Modern szerelem sorozathoz írnom.

Azután a vasárnapi New York Timesban a kezembe akadt egy újabb elemzés a szóban forgó társkereső oldalról, amely egy hozzám hasonló „nyertes” felhasználó példáján vizsgálta meg, hogyan örvendhet az egyik legdrágább és legkörülményesebb társkereső oldal akkora népszerűségnek, hogy azt állítja, naponta átlagosan 438 eHarmony-pár köt Amerikában házasságot. Amellett, hogy az oldal Kanadában, Ausztráliában és Angliában is működik.

A Times-cikkben idézett közgazdász professzor szerint az eHarmony legértékesebb húzása, hogy leszűkíti a választási lehetőségeket – még ha nem is úgy, ahogyan azt (csoda algoritmusok segítségével) ígéri; mindenesetre a végeredmény korlátozott számú olyan személy, aki komolyan veszi a társkeresést. Ki más fizetne havi 60 dollárt a történetért? A piac – akár tetszőleges szelekcióval történő – leszűkítésével mindenki jobban jár, hiszen a nem topmodell megjelenésű kliensek is esélyhez jutnak. Ahogy Mikolaj Jan Piskorski professzor fogalmazott: „Az egész gazdaságunk arra az ötletre épül, hogy minél nagyobb a verseny, annál jobb. Innovációt generál, csökkenti az árakat. De ha mindenkinek mindenki mással versenyeznie kell, akkor senki sem nyer. Ez esetben jobb szabályozni a versenyt.” Azaz, ha annyi időd van megtalálni az igazit, amennyit csak akarsz, akkor valószínűleg nem éri meg befizetni az eHarmonyra. Ha azonban mielőbb össze akarsz ismerkedni valakivel, aki komoly párkapcsolatra vágyik, akkor legfőbb ideje.

A Times-cikk főszereplője, a 28 éves Misty is az eHarmonyn lelte meg későbbi férjét, és mára az oldal lelkes promotálójává vált. Annak ellenére, hogy épp amikor találkoztak, már mindketten azon voltak, hogy törlik a profiljukat. Kifogytak ugyanis abból az időből – írja a cikk –, amelyet a befizetett összeg fejében ellenszolgáltatásként elvártak.

Én úgy becsültem, hogy egy évem van a keresgélésre. Azután három hónap alatt meggyőztek, hogy nem érdemes tovább keresnem. A brazil fiú egy hónapot szánt a társkereső oldalra, és ugyanarra az eredményre jutott – ő jobb befektetést csinált. Azt nem tudom, az amerikai orvos mit csinált az elmúlt tíz hónapban, de végül annak küldött este tízkor sms-t, akit egy hónapon belül az elsők között talált. Mindenesetre másnap megkérdeztem tőle, mi történt, hogy erre a következtetésre jutott. Ő – amerikai szokás szerint – szó szerint értette, úgy, hogy arra vagyok kíváncsi, miért utálta meg ő is New Yorkot. Visszaírt, hogy pár hónapra elutazott, s amióta visszajött, nem találja a helyét. Azután ő kérdezett. Hogy mit, már meg nem tudnám mondani, mert az sms-sel egy időben hazaértem, ahol tárt karokkal várt a brazil fiú. Kifogytam az időből.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.