Művész keze által

  • Donáth Mirjam
  • 2014.02.10 11:03

Éjfélkor New Yorkban

Január közepén Woody Allen filmrendezőt életműdíjjal tüntették ki egy amerikai filmes díjátadón. És mert Woody Allen nem jár díjátadókra, régi nagy szerelme és múzsája, Diane Keaton lépett helyette a színpadra. A hiányzó ünnepeltet ezzel a gondolatával idézte fel: „A művészetben, az írásban is az a legszebb – tartja Woody –, hogy valós dolgot hozol létre, mely aztán független életre kel. Nem számít, hogy dicsfény vagy kudarc lengi körül, mert ez az új »valami« az értékétől függően él majd tovább, vagy éppen merül feledésbe. A művészet által halhatatlanná lenni nem nagy kunszt. François Truffaut halott, a filmjei tovább élnek, de ez François Truffaut-n már nem segít. Ahogy gyakorta mondogatom: legszívesebben a saját lakásomban és nem embertársaim szívében élnék tovább.”

Megértem. Ahogy őt általában mindig, attól a perctől kezdve, hogy Kovács Péter osztálytársam a gimnázium harmadik évében VHS-kazin kezembe nyomta az Annie Hallt. Az Annie Hall egyike azon ritka kincseknek, amelyet nem a főhős miatt nézek meg bármennyiszer. Mintha a „Szerelmi Történet” archetípusát sikerült volna megfilmesíteni, ez okoz katarzist, és nem csak az utolsó percekben. A filmért rajongok, amelynek minden jelenete külön csattanó, nem Woody Allenért. Abban az időszakban rajongói vegyértékeimet Sylvester Stallone kötötte le, azután Jean-Paul Belmondo, majd Michael J. Fox, amíg mindegyiküket ki nem ütötte Kovács Péter. Nem, Woody Allen soha nem jelentett számomra többet, mint a lelkem mikrofonját: mert olyan pontosan közvetítette mindenkori életérzésemet, mintha én ültem volna mellette azon a metafizika-vizsgán, amelyről puskázás miatt kirúgták, mert belenézett a mellette ülő lelkébe. A helyzet az, hogy nem csak én, nagyon sokan ültünk mellette.

Azután múlt pénteken a New York Times felébresztette 20 éves Csipkerózsika-álmából a Woody Allen-botrányt, miszerint örökbe fogadott lányát kiskorában szexuálisan zaklatta. A skandalumról a Guardian úgy fogalmaz: „régi botrány egy új generációnak.” Bárcsak hozzátenne az internet valami újat ismereteinkhez, mert jelenleg a történet összes szereplőjének érvei, ellenérvei és bizonyítékai – fokozott pszichés zavaraik miatt – egymást oltják ki. A közvélemény bírósága előtt zajló pör nagy dráma, filmre illő. De mert Woody Allennek ezúttal osztozkodnia kell a forgatókönyv-írói krediten, nem is olyan vicces az egész. Új kedvencem, az „amerikai Hócipő” (The Onion) javára kell írni, hogy sokkal Woody Allen-esebb publicisztikát közöltek a rendező nevében, mint amilyennel most péntek este ő maga előállt. Az elmúlt héten a témában megjelent tömérdek cikk közül, beleértve a két főhős publicisztikáit, ez az egyetlen, amelyet tiszta szívvel ajánlok. Olyan briliáns, hogy egy másodpercre össze is zavart, vajon nem Woody Allen írta-e tényleg. (Nem.) Mindenesetre ebben az írásban fogalmazódik meg az a dilemma, amin mindannyian, akiknek Woody Allen művészete jelent valamit, azóta is töprengünk:

„Hogy hozzá tudjatok szólni ehhez az igencsak zűrös kérdéshez, a következő etikai dilemmába kell elmélyednetek: támogattok-e továbbra is engem, a filmrendezőt, az írót és az embert, akit hivatalosan soha, semmilyen bűntettben nem ítéltek el, vagy mostantól sem rám, sem a műveimre nem tudtok nézni a kétségkívül meggyőző bizonyítékok miatt, melyek szerint legalább egy kisgyermeket molesztáltam? Hú, kemény egy helyzetbe hoztalak most titeket, mi? Nem irigyellek benneteket, emberek – nem semmi dilemma! (…) Persze, megpróbálhattok megvédeni, azzal érvelni, hogy »de hát soha nem ítélték el, lehetséges, hogy a kislány csak kitalálta az egészet«, de könyörgök, így csak egy seggfej beszél, nem igaz? Még ha jó szándék vezérel is titeket, ez az érvelés úgy jön át, mintha egy szexuális zaklatás lehetséges áldozatát hagynátok cserben, csak hogy mindenáron megvédjetek egy vicces, neurotikus, szemüveges faszit, aki megnevettet benneteket. Nem így van? Erre nem vetemedhettek. De hát mit fogtok csinálni? Soha többé nem néztek Annie Hallt? (Nem akarok túl nagy arcnak látszani, vagy ilyesmi, de pontosan tudjátok, hogy na ezt, ezt nem akarjátok.)”

„Megpróbálok válaszolni – írja Radnóti Sándor Széchenyi-díjas esztéta a levélre, melyben továbbítottam neki a dilemmát –, de kérlek, tedd föl magadnak a kérdést: megváltozik-e attól az Annie Hall, ha megtudsz valami dehonesztálót a szerzőjéről? Budapesten ma először láthatók egy kiállításon Caravaggio-festmények, s Caravaggióról tudnivaló, hogy gyilkos volt, legalábbis embert ölt. Sajnos az erkölcsi és a művészi tehetség nem áll szükségszerű összhangban egymással; igen hitvány emberek alkothatnak csodálatos dolgokat, s derék emberek fércműveket.”

„Sajnos – kezdi hasonlóképp P. Szűcs Julianna művészettörténész, a Mozgó Világ főszerkesztője is – a művészet sokkal komplexebb dolog, semhogy alkotóját »barátként« el tudjuk viselni. Van egy rossz hírem: az esztétikai teljesítmény az alkotót morálisan nem menti föl a bűn alól. De a mű magáért felel, és nagyon sokszor eloldozódik az őt létre hozó gyarlóságától.”

Ludassy Mária Széchenyi-díjas filozófus csak ennyit mond: „(Amikor) Racine feljelentette Corneille-t, Diderot a következőképpen kommentálta: »Racine szörnyeteg volt, hűtlen férj, áruló barát. De mit szeretnétek inkább: Racine-t, a hűséges hitvest, jó apát, avagy Racine-t, a Britannicus szerzőjét…?«”

A dilemmát, hogy különválasztható-e az alkotás az alkotótól, nehezíti, hogy a 78 éves Woody Allen egyelőre valóban ott, ahol szeretne, az Upper East Side-i lakásában él, az erkölcscsősz Amerika növekvő kellemetlenségére. „Ha Woody Allen már nem élne, vagy ha a neve feledésbe merült volna, mondhatnánk, hogy bár valószínűleg gyerekeket molesztált, azért letett néhány nagy filmet az asztalra” – írja az amerikai zsidó közösség hetilapja, a Forward. – „A Woody Allen-gond ott kezdődik, hogy nagyon is életben van… (…) Blue Jasmine című filmjét Oscar-díjakra jelölték, a Lövések a Broadway felett színházi adaptációját márciustól játsszák, és persze, mint mindig, idén is kijön egy új filmje. Roman Polanski legalább száműzetésben van a bűntetteiért. Woody Allen most mindannyiunk problémája.”

Nekünk is van hasonló problémánk. 2006 januárjában a Kongresszusi Központot megtöltő, az addigi legtöbb versenyfilmet felvonultató Magyar Filmszemlét ünneplő magyar gyülekezet egy emberként tapsolta Rokonok című filmjének vetítése után a színpadra lépő fehér hajú filmrendezőt. Mit is tehetett volna mást a tömeg, amikor miniszterelnöke, az, aki egy ország szimbolikus ölelését adta a fehér hajúnak, felszólította az egybegyűlteket: „Vigyáznunk kell alkotóinkra!” Amikor azok tapsoltak a leghangosabban, akikről az alkotó 50 évvel azelőtt szisztematikusan jelentett a hatalomnak. Az is, akiről ezt írta: „Jancsó bolond. (…) nem sikerül neki semmi, nem »felnőtt ember« (...), ha szóba kerül a neve, a legtöbben legyintenek, mosolyognak.” Magyarország, mely nem puritánokkal, hanem istentelen hunokkal kezdődött, nemcsak a Mephistót, a Mephisto alkotóját sem tudta elítélni, még ha nem tapsolt is mindenki a teremben. Minderről még egy autentikus forrást, Szabó István filmrendezőt is megkérdeztem, akit szeptember közepén tüntettek ki életműdíjjal egy magyar filmes díjátadón, és aki azt felelte, hogy egészségügyi problémák miatt pihen, így jelenleg nem vállalkozik a kérdés megválaszolására.

A helyzet az, hogy Woody Allennek igaza van. Azaz, amíg afelől biztosan döntenem kell, átmegyek-e a Második sugárút túloldalára, ha szembejön velem a neurotikus, szemüveges faszi,  A káprázatos holdvilág bemutatójára lelkiismeret-furdalás nélkül beülhetek. Merthogy az az új „valami”, amit létrehozott, önálló életet él. Woody Allen pedig, akárcsak a fehér hajú meg a többi művész, ha szeretnének, ha nem, meg fognak halni.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Neked ajánljuk