A szivárvány másik végén

  • Donáth Mirjam
  • 2014.07.05 10:15

Éjfélkor New Yorkban

A Mátyás király-mesében Katica, az okos lány a király legfortélyosabb kihívásaira is sziporkázva felel, míg végül lehetetlennek tűnő feladatot kap: menjen is el a királyhoz meg ne is, köszönjön is neki meg ne is, hozzon is neki ajándékot meg ne is. Valahogy így, katicásan oldotta meg a Heti Válasz is a feladatot: úgy közölt homofób írást, mintha nem is azt közölt volna, megérvelve a megérvelhetetlent, miszerint a kirekesztést lehet tisztességesen is csinálni.

Egy queensi fürdőkádban olvasom a 46 éves, fehér, katolikus, heteroszexuális főszerkesztő-helyettes, a minőségi újságírás díjat nyert Szőnyi Szilárd 11 pontba szedett vallomását az emberi tolerancia határairól, és az a felismerés költözik belém, hogy ha gondjaim lennének a homoszexualitással, milyen hálás is lennék ilyen cikkekért. Alternatív univerzumot kínál ugyanis, olyat, amelyben a többség a fenyegetett kisebbség, a neves hetilap vezetője a véleménynyilvánításban korlátozott, és a fehér, hímnemű hetero az emberi jogaiban sértett. Mint valami groteszk mesében.

Június vége, július eleje a szivárványszínű események szezonja. Itt a másság fővárosában múlt vasárnap dübörgött a melegfelvonulás az Ötödik Avenue-n a Greenwich Village felé. Negyvenöt éve így van ez, amióta 1969-ben, amikor Szőnyi Szilárd kétéves volt, a New York-i melegközösség megszorongatta a razziázó rendőrséget a village-beli Stonewall Innben. Mesebelibben hangzik, ha úgy írom, hogy a falubeli Kőfal fogadóban – és valóban: a Manhattan szigetének délnyugati sarkában elhelyezkedő „Greenwich Village” faluként létezett a sziget szupergyors fejlődésnek induló déli része mellett. Görbe utcáiban a már gyakorlott turista is könnyedén elveszhet, hiába vágta még a labirintusba lépte előtt, hogy merre volt észak és merre dél. Itt, a 19. században bohém művésznegyeddé alakult kerületben él a legtöbb saját neméhez vonzódó New York-i, de aki nem, az is idejár társaságba. A Kőfal fogadóban esett incidenst háromnapos tüntetéssorozat követte, és ezekre az eseményekre való megemlékezésként született az első melegfelvonulás 1970-ben.

A New York-i nem rózsaszín inges menet, hanem hardcore bőrtangás, csipkés harisnyás, melyben félmeztelen férfiak és nők – és mindenki a kettő között – öleli-csókolja egymást és a rendőröket, táncol hivalkodó tollakban, fülrepesztő diszkózajra a másság ünneplésére. 2011 júniusa óta azt is ünneplik a New York-iak, hogy szabadon házasodhatnak. Más kérdés, hogy ebben a városban a munkába menet felér egy másságparádéval: a Queens végéből induló F vonat arab–kínai–fekete közönségének reggeli ricsajától át az irodámhoz vezető Times Square-i emberkertig, ahol ami a földön emberi viselkedésből létezik, képviselteti és konfrontáltatja magát. A legtöbb New York-i személyes viszolygásait magánügynek tekinti, és békében él a másik – ki tudja, honnan és milyen szokásokkal jött – New York-i mellett, és minderre legalább olyan büszke, mint a fegyverére a széfben. Előfordul mindennek az ellentéte is: legutóbb tavaly májusban, amikor a Village-ben valaki egy meleg pár nyomába eredt, és rövid buzizós sértegetést követően lelőtte az egyiküket, a 32 éves Marc Carsont.

Fontos dátum még Szőnyi Szilárd hatodik születésnapja, mert 1973 decemberén az Amerikai Pszichiátriai Egyesület – a világ legnagyobb szakmabeli társulata – törölte a homoszexualitást a mentális betegségek sorából. Azt az összefoglaló jelentést, mely eredménytelennek ítélte a kezeléseket, melyek kiutat ígérnek a homoszexualitásból, 2009-ben az Egészségügyi Világszervezet is saját álláspontjává tette.

Erről a betegség/nem betegség kérdésről egyébként mindig beugrik a Para-Kovács-elemzés a homofóbiáról mint betegségről, mellyel vannak, akik kimennek tüntetni az utcára. „…mert például más betegségek esetében ez szinte sohasem történik meg, én legalábbis még nem láttam egyenruhába bújt csoportot a Kossuth téren, akik azt kiabálták, hogy »Aranyerünk van! Aranyerünk van!«. Mondhatnám: nem jellemző.”

Legbölcsebb lenne megkérni a Parát, hogy írjon egy rendes paródiát abból, hogy egyszer volt, hol nem volt egy fehér, hetero, katolikus főszerk.-helyettes, aki a tolerancia diktatúrájáról hirdetett, de az egészséges nevetésen túl azt is fontos fejben tartani, hogy mire képesek a szégyellt előítéletekre építő katicás írások.

„Ezek a dolgok (homofóbia) általában önmagukban bizonytalan heteroszexuálisoktól erednek”, fogalmaz Albert Sakhai divattervező, aki Iránból költözött New Yorkba egy új életért. Az amerikai melegek helyzetéről kérdeztem, melyet így foglalt össze: „ebben az országban a munka piszkos részét már elvégezték.”

Sokat segített ebben a fekete elnök, az első, aki nyíltan támogatja a melegek közötti házasságot. Volt külügyminisztere, Hillary Clinton 2011-ben a genfi ENSZ-ben az LMBTQ jogokat „a korszak egyik megoldandó emberi jogi kihívásának” nevezte. Közvetlenül azután, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság tavaly nyáron semmisnek nyilvánította a házasság védelméről szóló szövetségi törvényt, mely szerint házasságot csak férfi és nő köthet, az amerikai nagykövetségek is megkezdték kiadni azonos nemű amerikaival házasodott  bevándorlóknak a házastársi vízumot. Obama tavaly öt nyíltan homoszexuális nagykövetet nevezett ki. Mindebből otthon az amerikai nagykövetség támogató részvételét érezni a szivárványrendezvényeken.

Az amerikai állam és keresztény vezetője persze sem az egyes államok saját törvényeibe, sem egyházai állásfoglalásába nem szólhat bele. Jelenleg 19 állam engedélyezi a melegházasságot. De az alapjában vallásos amerikai nép az elmúlt tíz évben többségében a melegházasságot ellenzőből többségében a melegházasságot támogatóvá vált. (Míg 2001-ben 57% ellenezte, 2014-ben 54% támogatja.)

A másik másságától, ricsajától, színétől és szagától lehet viszolyogni, csak morális konzekvencia levonására nincsen felhatalmazva senki sem. Egy keresztény nevelésemben jelentős szerepet játszó személyt idézve: „A jézusi evangélium ismeretében senkit sem lehetne kirekeszteni pusztán valamely adottsága folytán. Önmagában az a tény, hogy valaki homoszexuális, sem nem jó, sem nem rossz Isten országa szempontjából. Ember. Az, hogy milyen életet él, annak van jelentősége.”

Édesanyám valamikor kisiskolás korom táján felhívta a figyelmemet a „Nekem semmi bajom a cigányokkal, de…” kezdetű mondatokra. Ha ott van benne a „de”, mondta, akkor legjobb résen lenni. Elsősorban saját magunkkal szemben, persze. Hogy tudjuk, mikor a legjobb előbb a pszichológusunkkal megvitatni a félelmeinket, és csak utána az olvasókkal.

A szerző a Reuters hírügynökség munkatársa. A cikkben kifejtett álláspont a sajátja.

Neked ajánljuk