Hát legyen – hajtottam fejet. Legyen ez az év, amikor részt veszek az egész estés cirkuszban: kiöltözöm, és beülök egy bárba barátokkal, ahogy azt kell, a televíziózás történetének legnézettebb műsorára. Szabad szívvel, félelem nélkül, hogy nekem nem fog bejönni, ami körülöttem mindenki másnak igen – utóbbi hazaköltöztető erejű érzés. Attól sose tartottam, hogy a focirészét unnám. De hogy nem érint meg a szupershow: a csipsz meg a vizes sör, a félpercenként 176 millió forintba kerülő reklámok, a közvetítés videojáték-effektjei, a füstfelhők és popsztárok elegye, azaz a barátaim nemzeti ünnepe – attól rettegtem. A szembesüléstől, hogy nem illek a városba, amit négy évvel ezelőtt, abban az évben választottam, amikor New York és Boston utoljára találkozott a futballbajnokság döntőjében. A két város, állítólag szigorúan sportteljesítményi alapon, halálos riválisai egymásnak. New York-i magyar sebész barátom, Bock Gyuri hasonlatával élve Ferencváros–Dózsa-bugyrokig menőleg. 2008-ban a New York-i Óriások két vállra fektették a bostoni Hazafiakat. Idén, négy év után először, ismét szembe találta magát a fináléban a két csapat. Ezért nem maradt köröm épen a keleti parton.
A játékban van valami a római kori gladiátorviadalok energiájából (én úgy képzelem), szórakoztató elemekkel két összecsapás között, és csak azért nem hal bele senki, mert Theodore Roosevelt elnök 1905-ben betiltatja a sportot, ha nem változtattak volna életveszélyes szabályain. (A „kicsi a rakást” ugyan még mindig fölöslegesen hosszan tartják ki a játékosok a földre tiport ellenfélen, de kanadai barátném szerint, aki évekig játszott amerikaifoci-csapatban, az csak olyan „pasidolog”.) Madonnát is stílusosan gladiátorsereg cipelte a színpadra, hogy még a félidőben elvigye a pálmát az Óriások elől: André Balázs Meatpacking negyedi luxusszállodájában Madonnára tombolt a bár gyülekezete, nem Gisele Bündchen férjének labdapasszaira.
Úgy mérték, 114 millióan, hárommillió nézővel többen nézték a tizenkét perces koncertet, mint a meccset magát. „Végre megint szexit vállaltak be!” – ujjongtak montreali barátaim a prűd amerikai szervezőkre utalva, akik Justin Timberlake botlását követően – amikor egy mozdulattal felfedte a társelőadó Janet Jackson fél keblét – nyolc évig nem mertek dögös popelőadókat felléptetni. Mert ezek ilyenek – most a Madonna oldalán megjelenő rappernő mutatta be a középső ujját a kamerának. Ezen csámcsogott a másnapos Amerika, meg Gisele beszólásán a kib...tt labdáról, melyet a férje nem tud egyszerre dobni is, meg el is kapni.
Ami a mérkőzést illeti, szoros volt. Elemzésbe nem merészkedek, még ha Bock Gyuri egy bő órán át magyarázta is a szabályokat. Lakótársam, az oregoni Ben Spencer úgy fogalmazott, hogy olyan lehet nekem az amerikai fociról írni, mint neki a flamencóról. „Együtt kell felnőnöd vele ahhoz, hogy megértsd a ritmusát. A futball a legamerikaibb dolgok egyike.” Azzal, hogy szupervasárnap megnéztem a Superbowlt – a „legamerikaibb dolgok” feltűnő ismertetőjegye a szuper jelző – hogy is mondjam, asszimuláltam [sic!]. Azaz lehet, hogy nem illek épp ide, de már nem félek nem beilleni.
A játékban van valami a római kori gladiátorviadalok energiájából (én úgy képzelem), szórakoztató elemekkel két összecsapás között, és csak azért nem hal bele senki, mert Theodore Roosevelt elnök 1905-ben betiltatja a sportot, ha nem változtattak volna életveszélyes szabályain. (A „kicsi a rakást“ ugyan még mindig feleslegesen hosszan tartják ki a játékosok a földre tiport ellenfélen, de kanadai barátném szerint, aki évekig játszott amerikai focicsapatban, az csak olyan „pasi dolog.“) Madonnát is stílusosan gladiátorsereg cipelte a színpadra, hogy még a félidőben elvigye a pálmát az Óriások elől: André Balázs Meatpacking negyedi luxusszállodájában Madonnára tombolt a bár gyülekezete nem Gisele Bündchen férjének labda passzaira. Úgy mérték 114 millióan, hárommillió nézővel többen nézték a tizenkét perces koncertet, mint a meccset magát. „Végre megint szexit vállaltak be!“ – újongtak montreáli barátaim a prűd amerikai szervezőkre utalva, akik Justin Timberlake botlását követően – amikor egy mozdulattal felfedte a társelőadó Janet Jackson fél keblét - nyolc évig nem mertek dögös pop-előadókat felléptetni. Mert ezek ilyenek – most a Madonna oldalán megjelenő rappernő mutatta be a középsőujját a kamerának. Ezen csámcsogott a másnapos Amerika meg Gisele beszólásán a kib...tt labdáról, melyet a férje nem tud egyszerre dobni is, meg el is kapni.
Ami a mérkőzést illeti, szoros volt. Elemzésbe nem merészkedek, mégha Bock Gyuri egy bő órán át magyarázta is a szabályokat. Lakótársam, az oregoni Ben Spencer úgy fogalmazott, hogy olyan lehet nekem az amerikai fociról írni, mint neki a flamencóról. „Együtt kell felnőnöd vele ahhoz, hogy megértsd a ritmusát. A futball a legamerikaibb dolgok egyike.“ Azzal, hogy szupervasárnap megnéztem a Superbowl-t – a „legamerikaibb dolgok“ feltűnő ismertetőjegye a szuper jelző - hogyismondjam, asszimuláltam [sic]. Azaz lehet, hogy nem illek épp ide, de már nem félek nem beilleni.
Hát legyen – hajtottam fejet. Legyen ez az év, amikor résztveszek az egész estés cirkuszban: kiöltözöm és beülök egy bárba barátokkal, ahogy azt kell, a televíziózás történetének legnézettebb műsorára. Szabadszívvel, a félelem nélkül, hogy nekem nem fog bejönni, ami körülöttem mindenki másnak igen – utóbbi hazaköltöztető erejű érzés. Attól sose tartottam, hogy a foci részét unnám. De hogy nem érint meg a szupershow: a csipsz meg a vizes sör, a félpercenként 176 millió forintba kerülő reklámok, a közvetítés videójáték effektjei, a füstfelhők és popsztárok elegye, azaz a barátaim nemzeti ünnepe - attól rettegtem. A szembesüléstől, hogy nem illek a városba, amit négy évvel ezelőtt, abban az évben választottam, amikor New York és Boston utoljára találkozott a futball bajnokság döntőjében. A két város, állítólag szigorúan sporteljesítményi alapon, halálos riválisai egymásnak. New York-i magyar sebész barátom, Bock Gyuri hasonlatával élve Ferencváros – Dózsa bugyrokig menőleg. 2008-ban a New York-i Óriások kétvállra fektették a bostoni Hazafiakat. Idén, négy év után először, ismét szembetalálta magát a fináléban a két csapat. Ezért nem maradt köröm épen a keleti parton.
A játékban van valami a római kori gladiátorviadalok energiájából (én úgy képzelem), szórakoztató elemekkel két összecsapás között, és csak azért nem hal bele senki, mert Theodore Roosevelt elnök 1905-ben betiltatja a sportot, ha nem változtattak volna életveszélyes szabályain. (A „kicsi a rakást“ ugyan még mindig feleslegesen hosszan tartják ki a játékosok a földre tiport ellenfélen, de kanadai barátném szerint, aki évekig játszott amerikai focicsapatban, az csak olyan „pasi dolog.“) Madonnát is stílusosan gladiátorsereg cipelte a színpadra, hogy még a félidőben elvigye a pálmát az Óriások elől: André Balázs Meatpacking negyedi luxusszállodájában Madonnára tombolt a bár gyülekezete nem Gisele Bündchen férjének labda passzaira. Úgy mérték 114 millióan, hárommillió nézővel többen nézték a tizenkét perces koncertet, mint a meccset magát. „Végre megint szexit vállaltak be!“ – újongtak montreáli barátaim a prűd amerikai szervezőkre utalva, akik Justin Timberlake botlását követően – amikor egy mozdulattal felfedte a társelőadó Janet Jackson fél keblét - nyolc évig nem mertek dögös pop-előadókat felléptetni. Mert ezek ilyenek – most a Madonna oldalán megjelenő rappernő mutatta be a középsőujját a kamerának. Ezen csámcsogott a másnapos Amerika meg Gisele beszólásán a kib...tt labdáról, melyet a férje nem tud egyszerre dobni is, meg el is kapni.
Ami a mérkőzést illeti, szoros volt. Elemzésbe nem merészkedek, mégha Bock Gyuri egy bő órán át magyarázta is a szabályokat. Lakótársam, az oregoni Ben Spencer úgy fogalmazott, hogy olyan lehet nekem az amerikai fociról írni, mint neki a flamencóról. „Együtt kell felnőnöd vele ahhoz, hogy megértsd a ritmusát. A futball a legamerikaibb dolgok egyike.“ Azzal, hogy szupervasárnap megnéztem a Superbowl-t – a „legamerikaibb dolgok“ feltűnő ismertetőjegye a szuper jelző - hogyismondjam, asszimuláltam [sic]. Azaz lehet, hogy nem illek épp ide, de már nem félek nem beilleni.
