Nem úgy volt csendes, ahogy normális városok teszik, mert ez a szegény levegővétel nélkül dübörög. Abban a kevés hangban, amely az alapzajt áttöri (metrókerék-csikorgás vagy mentősziréna), nincs köszönet. Gyakori menekülő útvonalam a Farkasréti hangulatát idéző Woodlawn temetőbe visz, ott találok csendre Pulitzer sírjánál, a messzi Bronxban. Egy hangforrás mégis van, amely úgy tudja elnyomni a metropolis zaját, hogy közben fel is ment alóla: a zene, és zene minden mennyiségben. A gitáron pengetett Eels-számtól az Aida operáig, a Grand Street-i banhutól a Washington Square Park-i zongoráig – ahogy Vasvári Louise nyelvészprofesszor mondaná, „valóban”, New York utcáin zenészeknél csak fülhallgatóból van több. Azonban múlt szombat este, amikor a halálhír befutott, hiányzott a zene a városi hangok közül – Whitney Houston zenéje. Kerestem ugyanis.
Michael Jackson haláláról egy kisfiútól értesültem. Hazafele tartottam Queens egy latin-amerikai negyedében, amikor felfigyeltem a fiúra, aki édesanyja kezén lógva szinte szaladt előttem, ahogy próbált vele lépést tartani. És közben újra és újra kérdezgette tőle: „Akkor most már Michael nem fog énekelni?” Akkor haladtunk el a tágra nyitott borbélyüzlet mellett, ahonnan Jackson-szám áradt kifelé, és amikor a második autó hajtott el letekert ablakkal Jacksont bömböltetve, összeállt a kép. Hetekkel később, júliusban Miamiba utaztam – micsoda ötlet... majd később megmagyarázom –, ahol Jacksont játszott a kókuszárus a strandon, Jackson szólt a latin étteremben és a leeresztett tetejű cabriókból, úgyhogy nyár végére egész jól megismertem a repertoárt. De letelhetett a gyász, és a ridgewoodi mozi kirakatában sárgára mállhatott a New York Post címlapján ordító HALOTT felirat (a mai napig a kirakatban van), ha felcsendül a popkirály zenéje, boldog-boldogtalan közös nevezőre kerül – úgy néz ki, a zene az egyetlen nyelv, amelyen mindenki ért.
Whitney Houstontól Harlemben, az Apollo Színháznál köszönnek el a New York-iak
Fotó: Donáth Mirjam
Whitney hangját lehet, hogy kereshettem volna jobb helyen. Talán ha a Lower East Side helyett fent bolyongok a Harlemben, rátaláltam volna, de még inkább Jerseyben, ahol nevelkedett. Mindenesetre meglepett, hogy Manhattanban nem ütötte meg a fülemet a dal, amit leállíthatatlanul játszott bennem az emlékezés valahonnan az általános iskolás időkből, amikor Ambrus Esztivel többször néztük videóról vissza az 1994-es Oscar-átadást, mint azóta is bármit. A hatvanhatodikat, azt, amelyiken a legjobb film címéért az Apám nevében, a Zongoralecke és a Schindler listája vetélkedett. Azt, amelyiken még Antonio Banderas az enyémnél is erősebb akcentussal konferálta fel Bruce Springsteent a legjobb filmzenére jelölt Streets of Philadelphia előadására, aki azután Whitney Houstontól át is vette az Oscart. Azt, amelyiken a Több mint testőr címdalának eléneklésére az est házigazdája, Whoopi Goldberg is nekifutott, egyébként több sikerrel, mint bárki azóta. Abban az internet előtti évben Magyarországig elhallatszott Whitney hangja.
Végül otthon hallgattam meg, 18 év után először, az egyetlen számot, ami visszahozza mindazt, amit a szerelemről kislány koromban hittem – és több mindent gyászoltam aznap este. Most szombaton New Jerseyben, a templomi búcsúztatón Kevin Costner azt mondta a gyászoló fekete gyülekezetnek, hogy a legszorosabb kapocs kettőjük között az volt, hogy mindketten templomban nőttek fel, valamint egyformán élték meg az önkételkedést, a rettegést attól, hogy nem elég jók. Miközben arról a Whitney Houstonról mesélt, aki szorongott, hogy nem fogják szeretni, úgy éreztem, a gyerekkori hősök nem csak fizikailag kerültek egészen közel. De persze úgy is, úgyhogy legközelebb, a csend után kutatva, a Fairview temetőbe szököm, Whitney Houston sírjához.
