Vissza lehet menni a tengerentúlra és példul a New York Times blogján követni, hogyan fordítja le a világnak a magyar konfliktust Paul Krugman közgazdász alkotmányjogász barátnéja. Vagy lehet maradni, és magam végezni a munkát. Mert hiába bölcs szülém és barátim tanácsa, „maradj ahol vagy, öngyilkosság most hazajönni,” a helyzet mégiscsak az, hogy amikor New York-ban velem együtt végzett újságíró társaim sorra Pest felé vesznek jegyet, és naponta fut be kérés, tudok –e fordítót, aki beszéli azt a „vicces nyelvet”, akkor az ellenkező irányba repülni, hogy is mondjam, szakmai blamázs. Ez a "job" ott megy jól, ahol córesz van, hacsak nem a Hazafiak és Hollók viadaláról tudósít az ember, ahogy tették azt körülöttem kollégáim vasárnap a torontói Reuters irodában a nevükben és erejükben mesebeli figurákra emlékeztető amerikai focistákkal. De az én fél fülem csak a bekapcsolva hagyott rádióra tapadt. Hogy a csudába ne figyelnék fel Bolgár György hangjára Kanadában, aki az amerikai közszolgálati csatornának nyilatkozik épp a Klubrádió végzetéről. Egy óra sem telt el, amikor a vadiúj üvegtoronyba szállásolt szerkesztőség mosdóját keresve a hölgyről, aki eligazít kiderül, hogy a weboldal szerkesztője, és ha már ott vagyok megmutatja min dolgozik: a magyar kormány melletti szombati tüntetésről töltött épp fel képeket.
Persze nem az az érdekes, hogy a torontói mínusz kilenc fokban van -e az ember, hogy a téli csapadék New York-ban, vagy Budapesten hullik rá. Inkább, hogy hogyan próbálja meg visszaadni a valóságot. Hogy megpróbálja –e.
Ez a blog azt hivatott tolmácsolni, hogyan látszik a távolból az otthonom, Magyarország, valamint magyar szemmel az itthonom, a messzi külföld. A kis különbségekről, melyekről a Ponyvaregényben az Amszterdamból Los Angelesbe visszatérő Vincent beszél: “Ugyanaz a szar van ott is, mint itt, de azért valahogy egy kicsit más.” Amerikai ismerőseim ugyanúgy reagálnak a magyar hírekre, mint az otthoniak. Ha demokrata, mint egyikük, aki rendszeresen küldi nekem az angolul megjelenő magyar híreket, az emailek mostanában a „this is worrisome” – aggodalomra okot adó – tárggyal futnak be. Ha republikánus, és épp azon munkálkodik, kit állítson ki novemberben Obamával szemben -- mert Amerikában még azt is a választók döntik el, kit indítson pártjuk az elnöki posztért -- nem feltétlenül érti mi van azon aggódni való, hogy egy demokratikusan megválasztott párt törvényes keretek között él a nép által ráruházott hatalommal. Még Krugman barátnéjának a grafikonja is azt mutatja, hogy a Fidesz a legnépszerűbb párt ma Magyarországon, nem beszélve a százezres nagyságrendben az utcára vonuló, a kormánnyal szolidarító tömegről. De amikor decemberben arra kértem az MTVA szóvivőjét, magyarázza el, hogy lehet Papp Dániel volt hír- és hírháttérműsorokért felelős főszerkesztő felelős is meg nem is a kiblőrőzött Lomniciért, mert amerikai szemmel sehogysem értelmezhető, hogyha nem volt az, miért büntették, ha az volt, miért nem rúgták ki, és Cserháti Ágnes azt a választ adja „De magyar szemmel érted azért, igaz?” az a Ponyvaregénybeli kis különbség. Apróságok, melyek nem feltétlenül beszélnek önmagukért úgy, mint a cinege lábon futó, kolloszus testek touchdownjai, érdemes ezért foglalkozni velük.
