A fiatal művészek ma ápoltabbak és még fiatalabbak, de a Trafó nevű utód műintézmény pinceétterme is rosszabbul nézhetett ki annak idején, az átkos nyolcvanasokban, mikor az áramfelügyelő bácsi vagy a házfoglaló remete punk járt benne oszloperdőt kerülni. Az asztalokra sem áramütött vöröshagyma és elektrosztatikus szalonna kerül újabban, hanem öt világrészből legalább kettő egzotikus csemegéi. Currys pulyka, vadételek, kapros bélszín, hogy csak az eddig megkóstoltakat említsem, melyek miatt a télen direkt nem vacsoráztam előadás előtt. Végig a szélen ültem, hogy az utolsó taps után lehessen szaladni helyfoglalni, és felrakni a tél további elviseléséhez szükséges fókazsírt. Gyakran magam vetettem véget emiatt a vastapsnak. Az győz, aki nem esik le a lépcsőn, nem tiporják el a szűk folyosón, és először rendel. A vendégművészek jönnek utoljára a napi főzelékajánlatra. Na, abból a zöldbab a király, sült virslivel. Annál bővebb és fűszeresebb kaja már csak a brassói. Azt pedig csak az tudja mind megenni, aki részegen kisebbet lát, vagy egész héten éhezett. Magyaros és vegetáriánus kaja is van külön, az utóbbi a zöldségpörköltben éri el a konyhaművészet csúcsait. Kortárs táncművészek kedvenc eledele. Sok tápos nem tudja, mi a jó az állatban, vagy nem hallott még a növények lelki életéről, sóhajtozó spenótról, anyjuk után síró répacsemetékről. Nem is értem, mi, magyarok miért nem szeretünk többen többfélét rendelni, aztán cserélgetni a tányérokat, főleg olyan helyen, ahol érdemes. Az van, hogy mindenki kotlik a máshol is bevált, nehezen elrontható kijevi pulykáján, és meg kell várni, míg elmegy vécére. Figyelmeztetésképp elmondom, hogy az a hajóablakos lengőajtó, ahonnan kékes fény szűrődik ki, és igen vonzza a tekintetet, nem a toalett, bár a szakács készségesen kikísér bárkit századjára is.
