Rendszeresen ebben a legdélebbi, még lakható, lusta európai terráriumban próbálom kiheverni az éves stresszt, házasságokat, családi tragédiákat, és évek óta fontolgatom a letelepedést. A helyi dialektust is beszélem valamelyest, bár Pirreuszban már kiröhögik tájszólásomat a kofák.
Szükséges motorizáció
A terv ezúttal azért fulladt kudarcba, mert Unix-programozóra még nincs szükségük, a két meglévő is ott kombolózik naphosszat a kikötői polipverő köveken, amelyek alatt a sikoltozó halak laknak. Az európaiság hátrányairól azonban már kioktattak minket nemzetközi jogosítvány híján. Détári óta ez a legnagyobb trippjük a magyarokkal kapcsolatban, hogy leckét adnak unióból. Mondjuk ez a gigantikus probléma a Road Runner cég tisztviselőjével, csak látszólag paradox módon, úgy végződött, hogy olcsóbban adta bérbe a motort, öt napra húszezer drachmáért, és könyörgő tekintettel megígérte, ha megússzuk baleset nélkül, vendégül lát az új termésű szőlőpálinkából.
Motorozni pedig kell, mert a legolcsóbb utak a repülőjegyet és a szállást is biztosítják, viszont képtelenség a nyarat egy alsó-gouvesi egyen-üdülőtelepen tölteni. Csillagtúránál jobb a road movie. Ilyenkor négyezerért már bárhol kapni szobát, ami végre nem nyomaszt a luxuskörülményeivel, és úgy élhetsz, mint télen bármelyik paraszt vagy halász a vidéken.
A rák csak desszert
Itt, ahol százezer temetésből évente csupán hetet okoz szívelégtelenség, míg mondjuk a finneknél háromszáznyolcvanhatot, semmi nem zavarja az egészséges életvitelt. A lakosság a földjeinek művelésén kívül csak a rutinizált nyaralóépítéssel és a tányértöréssel foglalkozik. Szívfájdalmaikat borral gyógyítják, csak néha törököznek, és itt a legrosszabb bor is szőlőből van.
A gégerák is ritka, meg egyáltalán mindenféle ilyen undok, civilizációs, sejtproblémás betegség, amire egy francia orvos azt a magyarázatot találta ötödik Vasopulos helyi képviselővel és turisztikai reklámhordozóval együtt, hogy az evés ebben a környezetben ritka nagy örömet okoz, amellett, hogy a táplálék összetételi aránya teljesen megfelel a táplálkozástudományi szempontok ideáljainak. A zsírok, az őket lebontó savak, a rostok, a szénhidrát és a fehérje pozitív utópiájának földje. Az extraszűz olívaolajat már Minoszék is kedvelték, a disznót is abban sütik, citrommal locsolva; a gyógynövényeken, tömjénen és tüskés bokrokon tartott kecske húsa zsírtalan és purgál; a zöldségek, gyümölcsök, magok és csigák ugyanolyan szerves részét képezik az ebédnek, mint a halak, polipok és a lótetűszerű apró rákok. Édességnek pedig ott a híres krétai méhek verejtékes munkával készített méze. Egyedül a csigát vontam meg magamtól, mégiscsak gyerekkori játszópajtás.
Sír a buzuki
Ide még a Spice Girls sem tudott betörni. Az öreg görögökkel krúzoló angol turistanők, Shirley Valentine utódai maximum Beatlesre mulatnak a tapitúra után. Egy valamirevaló anarchista rocker (Lassithi megyében lehetnek vagy hárman), éjfél után már Theodorakisra könnyezik, mint egy öltöztetős papírbaba. Egyik szomszédunk tavaly összebarátkozott egy macskával, és idén az oltási papírok beszerzésével töltötte drága idejét, hogy hazavihesse. A macskának eddig stresszmentes élete volt. A krétai macskák nyugodt életéről számos tudományos értekezés bukkant fel az idén, talán valami keményebb vámkonstrukció előkészítése végett. A kutyákkal bezzeg senki nem törődik. Azért meg nem eszik őket, de változatlanul a rövid póráz a divat, de lehetőleg olyan, hogy aludni se tudjon, és a kóbor kutyák egy új nemzedéke ütötte fel táborát, amely valószínűleg egy pitbull betelepülése folytán nyerte el végleges formáját. Leginkább az iraklioni halászkikötő körforgalmában kóborolnak és röfögnek identitásvesztetten a kicsi, hosszú és disznófejű példányok. Nemegyszer az autók is visszapattannak róluk.
Délre le
Szelenát, a város bolondját a szívünkbe zártuk, sokkal inkább, mint a Zeusz-barlang közelében, Pszichovill környékén élő nagymamát, aki erőszakosan berángatott a pulóverboltjába, és nyolc gyapjú kötöttet próbált meg rám húzni, mielőtt onnan motorral kimenekítettek. Nyolc évvel ezelőttről ismerem az Übü mamaszerű görög asszonyt, az Agia Gallini-i Szelena garniszálló tulajdonosát. Egy hiperintelligens, leszbikus szerb lány dolgozott nála akkoriban, akiről ő sem hallott azóta. A hegyoldalra épült falu legjobb luxusmentes szobáját béreltük, öbölre néző terasszal, ahova csak az alattunk lévő taverna szuvlakisütőjének kéménye ért fel. Esténként a hullámtörőn megtekinthettük az igazi semmit. Ilyen végtelen, szédítő sötétről egyedül a Galaktika sci-fi magazin orosz novellistáitól olvastam. Kőmackón ülve halni meg, miközben oldalt az átkozott mezőgazdasági Timbaki egyetlen főutcájának lámpái világítanak. Timbakiban más az élet, senki nem megy a tengerpartra, csak a melegházba meg a Cafenionba, ahol a zenegépet lehet nyűni munka után.
Volt még egy érdekes nap, szerintem addigra szokott hozzá a szervezetünk a hegyi és tengeri levegő hirtelen váltakozásához. Akkor egész álló nap nevettünk mindenen, mint egy idült marihuánafogyasztó - a seggkormányzású szamaraktól kezdve, amikre csak kövér német turistanők ültek fel, a Pinakini nevű falu rendőrjein át, akiket egy erdőtűzhöz riasztottak, és csak álltak, és néztek felfelé egy üveg vízzel a kezükben, a vak emberig, aki kis híján átgyalogolt rajtam, akkor vettem észre, mikor már kezdett felmászni a székemen.
Hazafelé viszont nem volt jókedvünk, még a reptéri kabócainváziótól sem, aztán a mellettünk ülő magyar jósautomata-telepítőtől, aki sokat keres, végképp elmúlt a kacaghatnék.
- sissita -
