Láng György: Egyszer nekiálltam, és elmeséltem a feleségemnek az életem történetét. Jó sokáig eltartott, végül kijelentette, hogy meg kell írnom az emlékirataimat. Én persze nem álltam kötélnek. Aztán amikor megszületett a kisfiunk, a feleségem megint rákezdte: "Látod, ha nem írod meg, ez a kisgyerek soha nem fogja megtudni, mi mindenen mentél keresztül." Akkor nekiláttam. Szerencsére hangyatermészetem van, mindent gyűjtök. Tele van a papírjaimmal a pesti lakásunk és a New York-i otthonunk is. Van egy erdei cölöpkunyhónk. Na, annak a garázsa mellé külön szobát kellett építenem csak a dossziéim számára. Hihetetlen, hogy mi mindent megtaláltam bennük. Három évig írtam teljes gőzzel. Nézze csak! Ez mind az én kézírásom. Az összes fejezetcím.
MaNcs: Gyönyörűen ír. Hogy van ehhez türelme?
LGY: Megpróbálok a reneszánsz kor emberétől tanulni. Az embernek legyen egy főfoglalkozása, amiről többet tud mindenki másnál, és legyen legalább egy tucat más, amiben jeleskedik, amiben kedve telik. Számomra a kézművesség, a manuális munka jelenti a másik területet. Fontosabb az életemben, mint a művészetek.
MaNcs: De azért vonzódik a művészetekhez?
LGY: Hegedűművésznek készültem.
MaNcs: Hegedűművésznek?
LGY: Ezt nagyon kevesen tudják. Amikor 1946-ban elhagytam Magyarországot, biztos voltam benne, hogy hegedűművész leszek. Aztán egyik este elmentem egy koncertre. Jascha Heifetz "az én nagy számomat", Mendelssohn hegedűversenyét játszotta. Az első tétel után felálltam, hazamentem a kis nyomorult manhattani szobácskámba, és másnap állást kerestem. Zöldségpucolással kezdtem.
MaNcs: Az ön életútja olyan, mint a mesebeli szegénylegényé, aki elindul szerencsét próbálni, és minden sikerül neki. Hogy csinálta?
LGY: Van két nagyon hasonló angol szó, az egyik az inspiration, tehát ihlet, a másik a perspiration, vagyis verejték. Szerintem az első nem él meg a második nélkül. Hiába az ihlet, ha nincs teremtő energia, ha nincs nagyon komoly befektetett munka. És viszont. Elmagyarázom, mire gondolok. Létrehoztam az első nemzetközi vendéglátó konzultáns szolgálatot. Bárki, aki nyitni akar egy vendéglőt, eljöhet hozzám tanácsot kérni. Ilyenkor előtanulmányokat végzek, mindent feltérképezek, megnézem az adott országot, az ott élő és oda látogató embereket, a történelmet, a klímát, mindent az égvilágon. A végső leszűkített tanulmány néha 400 oldal vagy annál is több, de ez még nem minden. Az utolsó mozdulat a legfontosabb: a jobb mutatóujjamat beveszem a számba, mint a tengerészek, és megnézem, honnan fúj a szél. Ez az inspiráció, az utolsó lökés.
MaNcs: Ez lenne hát a siker titka?
LGY: Hozzáteszek még három szót: ítélőképesség, összpontosítás, következetesség. Tudni kell a lényegre koncentrálni, és nem váltogathatjuk a véleményünket, mint az alsónadrágot.
MaNcs: Tegyük fel, hogy van egy jó ötletem...
LGY: Az ötlet nem elég. Tudni kell, hogy mihez kezdjünk vele. Ismerek embereket, akik ragyogó ötletekkel sem mentek semmire, mások pedig egész birodalmat építettek ki valamilyen jelentéktelen ötletből, mert tudták, hogyan adják el. Hiába vannak zseniális elképzeléseim - például egy fürdőkád szappanból, egy mosógép, ami mosógépeket mos, vagy vegetáriánus keselyűk buddhista templomok számára -, ha nem tudom, hogyan valósítsam meg őket. Ezek egyébként Simon fiam ötletei, együtt szoktunk mindenféle jópofát kitalálni.
MaNcs: Ön szerint fontos a siker?
LGY: Attól függ, mit nevezünk sikernek, mert az olyan, mint egy hőmérő nagyon sok fokozattal. Van, akinek már az is kész siker, hogy el tudja tartani a családját. Másnak meg az a siker, hogy hírnevet szerez. Különböző embereknek különböző mennyiségű hírnév-kaviárra van szükségük. Számomra a munka folyamata, a megvalósítás sokkal izgalmasabb, mint a végén a siker.
MaNcs: Bizonyára nagyon sokan ismerik, sokan állnak önnel üzleti kapcsolatban. De hogyan választja meg a barátait?
LGY: Tudja, sokáig bántott engem, hogy itt, Amerikában kevésbé nyitottak az emberek, mint Magyarországon. Mert ott akik elérkeztek egy bizonyos nívóra - művészek, üzletemberek, politikusok, mindegy -, jól ismerték egymást, kapcsolatban álltak egymással. Amerikában ha az ember zenész, akkor zenészekkel barátkozik, ha üzletember, akkor üzletemberekkel, de nincs átjárás a csoportok között. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a Waldorf Astoriában dolgoztam, egy sajtótájékoztatón megismerkedtem egy William Safire nevű fiatalemberrel, aki a New York Times újságírója volt. Nagyon jót beszélgettünk, s legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy őt is zavarja ez a "bezártság". Akkor határoztuk el, hogy meghívunk mindketten négy-négy barátot, és összejövünk egy vacsorára. Tízen voltunk, elneveztük a társaságot szerdai tízeknek, és attól kezdve minden hónapban összegyűltünk egyszer, hogy megbeszéljük, mi történik a világban. 1956-ot írtunk akkor. Azóta sok minden megváltozott. Nagyon óvatosan választottuk meg a társaság új tagjait. Ma már huszonketten vagyunk, és évente négyszer találkozunk. Ilyenkor nemcsak arról beszélgetünk, mi történt a világban, hanem főként arról, hogy mi fog történni ezután. Nem kell semmi különösre gondolni, csak ücsörgünk, beszélgetünk, aztán mindenki fizeti a vacsoráját. De nem tudom elképzelni, hogy a huszonkét ember bármelyike kér tőlem valamit, és én azt nem teszem meg.
MaNcs: Azt mondta, nagyon fontos a kreativitás. Ön kreatív ember hírében áll. Ha három dolgot vihetne magával egy lakatlan szigetre, mi lenne az?
LGY: Valamilyen fém, amit kiélezhetnék, hogy tudjak vágni, szeletelni, bármit faragni, ami hasznos. Tűzgyújtó eszköz, mert fontos, hogy állandóan égjen a tűz. Főzni lehet rajta, melegít, és elriasztja a vadállatokat. A harmadik egy könyv lenne, de ne kérje, hogy megmondjam, melyik, mert az naponta változik. Van vagy huszonkétezer könyvünk szanaszét a világban, és mindennap mást szeretek jobban.
MaNcs: Melyik étel hiányozna leginkább azon a szigeten?
LGY: A magyar libamáj. Azt biztosan vinnék magammal. De olyat, amilyet még a mamám készített. Miden héten kenyeret sütött, kis kerek cipókat. Azoknak a héja oly gyönyörű volt, mint egy keramikus legtökéletesebb munkája. Két körbekaréj kenyeret megkent azzal a finom, paprikás, hagymás-fokhagymás zsírral, amiben a libamáj sült, vastag libamájszeleteket vágott bele, összeborította. Azt vittem tízóraira az iskolába, zöldpaprikával. Akkora darab volt, alig bírtam tartani. A Gundelban a hidegkonyhások jól tudják ezt. Valahányszor bemegyek reggelizni - készüljön bár az ebéd akármilyen királynak -, ha megérkezem, minden megáll, és nekem odahozzák a frissen sült libamájat zöldpaprikával. Ez az én kiváltságom.
Szabó Edit
