Esseni játékkiállítás és -vásár: A német példa

szerző
- boda-nyulasi -
publikálva
1999/44. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Péntek délután van, készülődünk hazafelé: ugyan mi is lehet kellemesebb ilyenkor, mint harmadszor is módszeresen átrendezni a csomagtartót, a bólogató kutya helyére bepréselni még két dobozt, riadtan konstatálni, hogy még mindig a kocsi oldala mellett figyel néhány szatyor és egy különösen rosszindulatú ládikó, aztán megadóan nekilátni megint, új szisztémát találni ki és így tovább, majdnem a végtelenségig. Nem vagyunk egyedül: mellettünk például egy kisbusz terhelési határait próbálgatják hasonló embertelenséggel, és egyáltalán - e napokban sokan távoznak kereskedelmi mennyiségű holmival az esseni vásárcsarnokból. Mindenki tép haza, hogy ott folytassa, ahol néhány perce abbahagyta a játékot.

Péntek délután van, készülődünk hazafelé: ugyan mi is lehet kellemesebb ilyenkor, mint harmadszor is módszeresen átrendezni a csomagtartót, a bólogató kutya helyére bepréselni még két dobozt, riadtan konstatálni, hogy még mindig a kocsi oldala mellett figyel néhány szatyor és egy különösen rosszindulatú ládikó, aztán megadóan nekilátni megint, új szisztémát találni ki és így tovább, majdnem a végtelenségig. Nem vagyunk egyedül: mellettünk például egy kisbusz terhelési határait próbálgatják hasonló embertelenséggel, és egyáltalán - e napokban sokan távoznak kereskedelmi mennyiségű holmival az esseni vásárcsarnokból. Mindenki tép haza, hogy ott folytassa, ahol néhány perce abbahagyta a játékot.

Játsszunk most mi is, kedves olvasóink: emelje magasra a bal kezét az, aki nem szeret játszani! Nagyszerű, tessék tartani a cikk végéig (és nem ér ám gyorsan olvasni!). Most azok, akik netán nem tették fel a kezüket, tegyenek egy kispárnát az arcuk elé, és abba suttogják bele, mikor játszottak utoljára egy egészségeset mondjuk valami jobbfajta táblás játékkal. Tovább kérdezünk: mikor láttak egyáltalán valami jobbfajta táblás játékot, mi a véleményük a honi kínálatról, vettek mostanság valamit, netán a Gazdálkodj classic avagy a Cili Cica volt az utolsó nagyberuházásuk e témakörben? Ha - sorrendben - "régen"; "siralmas"; "nem"; "igen" a válaszuk, és mindezt bánják: tartsanak velünk Essenbe, ahol évente egyszer, október közepén-végén nemzetközi játékkiállítás és -vásár várja a

sok Ludens Matyit

és Manyit.

Az alkalomra ötfősre bővült MaNcs-kommandó tíz-egynéhány órás éjszakai repülést követően hullafáradtan esik be a nyitónapra. A nyitónap köztudottan a mániákusoké: azoké, akik nem képesek kivárni a hétvégét, inkább szabadságot vesznek ki, csak hogy mihamarabb föltölthessék készleteiket, és ezzel párhuzamosan lebetonozzák magukat valamelyik asztalnál barátaikkal vagy alkalmi társaikkal.

Itt az alkalom, hogy megvalljuk: bár mi magunkat több, itt sem részletezendő okból a német néplélek avatott ismerőjeként tartottuk számon (ugyanitt ismerjük be, hogy terveink sorában az utolsók között, 6H-s ceruzával is csak halványan van felírva a German Fan Club megalakítása), ezúttal ha revideálnunk nem is, de egy időre fel kellett függesztenünk álláspontunkat. Meggyőződésünk ugyanis, hogy még sincs minden veszve egy olyan náció esetében, amelynek képviselői ily tömegben, ily elszántsággal, nemre, fajra, vallásra, foglalkozásra és bármilyen bármire tekintet nélkül így tudnak játszani. Aki első ízben lép be az Essen Messe nagycsarnokába, néhány percig bizonyosan csak bámulja, amint elmerült és elborult emberek ezrei tekerik, csavarják, húzzák, dobják, vonják a Spielzeugot, ameddig csak a szem ellát és tovább. Itt teljesen természetes, hogy az ember vadidegenként beül egy asztaltársasághoz, köszön, és az újdonságról érdeklődik, minősített esetben néhány perc múlva máris játszani kezd újdonsült barátaival. Senki nem küld el az anyjába, ha elkéred a játékszabályt, az ördöglakatárus készségesen mutatja meg ötödször is, milyen

pofonegyszerű a trükkje

annak a szarnak, amivel te - és folyamatosan még ötven optimista - már fél órája, mindhiába. És mellesleg a csávónak eszébe se jut, hogy ellopod, és csak ez akadályoz meg abban, hogy tényleg.

Na most egy kicsit zavarodjunk bele a makacs tényekbe. A hoch óvatos szervezők az idei négy napra százezres sereggel számoltak: ám egy kiadványban alig titkolt büszkeséggel jegyzik meg, tavaly 130 ezren voltak. Ha pedig hozzávesszük, hogy minden nagyon sokat fejlődött az előző évihez képest, nem nagy merészség megjósolni: a százezer tutira meglesz. Nézzük, terjedelmi okokból pusztán schlagwortokban, mit talál a látogató Essenben. A számok egyszerű nyelvén: összesen négyszáznegyven kiállítót tizenhat országból. Vannak először is a nagy kiadók, döntően németek, számukra minden évben ez az első igazi lehetőség nyitni a közönség felé. A jelentős cégek erre az alkalomra időzítik aktuális "nagy dobásuk" bemutatóját: piaci erőnléttől függően ugyan, de általában apait és anyait beleadva húsz-ötven asztalon játszatják az újdonságokat. A látogatók pedig akarva-akaratlanul, de inkább akarva, tesztelnek vadul, naphosszat, rogyásig. Láttunk persze méretesnek tűnő buktát is: egy cég - nevét takarja jótét homályság - megvett húsz asztalt, és beültette betanítónak a

világszépeverseny

első húsz kiemeltjét, aztán szegények ott gyönyörködtek egymásban egész álló nap, és a kutya oda nem ment hozzájuk.

Egyvalami áthatóan sikít egész Essenben: aki itt aratni akar, annak minőséget kell vetnie. A fröccsöntésnek alighanem befellegzett azon a vidéken, és jótékonyan befolyásolta hangulatunkat az is, hogy egyetlen Barbie, Ken, Cindy, Mandy nem tette be a lábát az épületegyüttesbe, mi több, a parkolóban sem láttuk azt a fasza kis pink lakóautójukat. A játék itt legelsősorban klasszikus, táblás, abból azonban évtizedekre visszamenőleg minden van, és jutányos áron megvásárolható. Nem kell mást tennünk, csak ellátogatni az úgynevezett ócskás részlegbe, ahol is igazi régiségek -mondjuk egy negyvenes évekből származó amerikai kiadású Monopoly százhúsz márkáért - mellett nemritkán gyári új minőségben és csomagolásban, viszont barátságos áron várnak minket az év játékai.

Apropó: az év játéka-szisztéma valószínűleg az egyik nagy titka az egész játékpiacnak. 1979 óta minden évben egy elfogulatlan zsűri választja ki a legjobbat, már a listára kerülés is megtöbbszörözheti a példányszámot, a győző pedig - akinek dobozára rákerül a kis varázsembléma - szinte biztosan túllépi a milliós álomhatárt. A játékgyártók tehát egyszerűen és folyamatosan rákényszerülnek, hogy jót és jól dobjanak piacra. A lényeg:

vannak bizonyos arcok

szerte a világban, akiknek az a vállalt hivatásuk, hogy játékokat ötölnek ki. A gondolatot általában egy prototípus és leírásvázlat követi, feltalálónk ezekkel kopogtat a játékgyáraknál. Ott csöndes tisztelettel végighallgatják, és ha a cég szakértő-képviselőjének tetszik a dolog, kezdődhet a finom munka, ami akár évekig is elhúzódhat. A játék ez idő alatt több tesztsorozaton, költségkalkuláción esik át, aztán, ha minden klappol, elkezdődhet a tényleges megvalósítás: a grafikai kidolgozás, a végső szabályrendszer formába öntése és a többi. Ezután piacra kerülhet, és már csak várni kell, hogy felfedezzék. Ha ez megtörténik, akkor a feltaláló sem jár rosszul: egy-egy rendesebb telitalálattal akár márkamilliók is zuhanhatnak a szerencsés ötletgazdára, nem beszélve arról a tényleges hozadékról, hogy a neve ettől kezdve aranyat ér.

Nem mehetünk el szó nélkül azon körülmény mellett, hogy útitársaink közül ketten is a trónkövetelők közé tartoznak, immár évek óta. Aczél "Főnök" Zoltán a feltalálók táborában járja saját útját. Több kártyajátéka jelent már meg a német piacon, tavaly Tokami néven kiadták egy, a Jengára emlékeztető (de egy német szaklapban megjelent kritika szerint annál jobb) fajátékát, és évről évre több klasszikus társasjátéka is bent van a nagy cégeknél. Csatai László grafikus eddigi munkáit látva pedig a közmondásosan kérges szívű megrendelők percekig söpörgették álluk darabkáit: több ragyogó dolgozattal bizonyította már tehetségét, és gyakran segíti a Főnök elképzeléseinek megvalósulását is.

De térjünk még vissza legalább egy röpke séta erejéig a placcra. Nézzük például azt az embert, aki

ott áll, talpig vasban,

és röhög: megérkeztünk Fantáziaországba. A fantasy-irodalom és a hozzá kapcsolódó játékkörök itthon is nagy népszerűségnek örvendenek. Az évek során a mozgalom irtózatos méretű iparágat hívott életre: a terepasztalon egymásnak ugrasztható seregek miniatűr manóitól, démonaitól, harcosaitól a legelképesztőbb maszkokon, jelmezeken és fegyvereken át az álomvilág minden kelléke megtalálható. A már említett röhögés tárgya például az a home video, amely egy nyári fantasy-tábor ütközetét idézi: a Gyalog-galopp csak jelenthet.

A comics-szekció is megkapja a maga Lebensraumját. A Pókember fejjel lefelé, lepattant olajoshordókon műpatkányok, körben pedig a füzetek: aligha született a világon olyan képregény, amiből ne lehetne több tonnára valót felvásárolni. A kincsvadászok között akadnak, akik csak egy-egy sorozat hiányzó darabját kutatják fel, a vaskosabb bukszájú vásárlók viszont akár márkaszázakat vagy -ezreket is áldozhatnak egyes jegyzett szerzők egyedi alkotásaiért.

Külön terem fogadja a legkisebbeket: ők egyebek mellett a Titanicot formázó légvárban, élő csocsóban, tányérpörgetésben vagy bumerángdobálásban tehetik próbára magukat. A szakirodalmat keresők a játékkönyvstandoknál böngészhetnek, van külön bűvészkellékpult, és természetesen ökörségekből is kellőképp széles a választék.

Nekünk azonban legjobban a magányos őrültek részlege tetszett: ők azok, akik nem is akarnak megfelelni a nagy gyártók elvárásainak, a maguk örömére alkotnak, forgatható tányérokból és drótból berhelnek Galaxy Jump fedőnéven társast,

két kis kefe

és falapocskák segedelmével századszor is feltalálják az asztali focit, filctollal rajzolják meg a kiserdőt, amiben aztán jókat bolyonghatnak az elveszett gyerekek. Az árus-multiplikátorokban a feltaláló archetípusát tisztelhetjük: egyikük például véresen komolyan biztosít sajnálatáról, amiért elmulasztott megtanulni magyarul. Ám a lonely herók között is van, akinek bejön: igazi legenda az a feltaláló, aki remek ötleteit nemes anyagok - ébenfa, arany, brokát - felhasználásával önti formába, és hiába lenne kereslet, csak limitált példányszámban, kézi munkával készíti el játékait. Az ár persze híven tükrözi az exkluzivitást: az igazi gyűjtők pedig habozás nélkül fizetnek.

- boda-nyulasi -

szerző
- boda-nyulasi -
publikálva
1999/44. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...