„Az emberek arra vágynak, hogy ne kelljen beengedni az életükbe a vírust”

Élet + Mód

Március óta kell együtt élnünk a koronavírussal és a járvány okozta helyzettel. Az első pánikból és szorongásból nyáron kicsit felengedhettünk, de az ősz meghozta a második hullámot, sokkal ijesztőbb számokkal, mint amilyenekkel márciusban találkozhattunk. Csaba Sárát, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszékén működő Társadalmi Csoportok és Média Kutatóműhely kutatóját kérdeztük arról, hogyan változott meg az emberek reakciója a második hullámban.

Magyar Narancs: A tanszéken vezetett több mint ötezer fő megkérdezésével végzett kutatásban március óta folyamatos kérdőívezéssel vizsgálják az emberek koronavírussal kapcsolatos attitűdjeit és viselkedési formáit. Hogyan reagál most a társadalom?

Csaba Sára: A kutatást az első szigorúbb korlátozáskor indítottunk; eddig négy alkalommal kérdeztük meg ugyanazokat embereket a vírussal kapcsolatos magatartásukról. Bár a kutatás nem reprezentatív, a szeptemberi adatfelvételben több mint ezer fő válaszolt. Az adatainkból látható, hogy a válaszadók  többsége alapvetően még mindig nagy hajlandóságot mutat a szabályok követésére, komolyan veszi a helyzetet. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a járvány második hulláma sokkal intenzívebben jelentkezik itthon, mint az első, a szabálykövetésre vonatkozó adataink alacsonyabb átlagot mutatnak. Ezzel párhuzamosan az ember egyéni tapasztalata is az, hogy kicsit lazábban vesszük a helyzetet: többet járunk el otthonról, találkozunk a családunkkal, barátainkkal, ismerőseinkkel, kevésbé figyelünk oda a kellő távolság megtartására. Emellett a kormányzati kezelés is eltér az előző hullámban látottól: nincsenek a bezárkózást szorgalmazó intézkedések, megy tovább az élet, csak kicsit megváltozott szabályokkal.

MN: Az első reakció tavasszal az ijedtség volt, a pánikvásárlás, a bezárkózás, pedig még alig volt ismert eset az országban. Most a számokat nézve sokkal ijesztőbb a helyzet, mitől változott mégis a lakosság reakciója?

CsS: A lazulás okát több mindenben kereshetjük. Egyrészt sokakat érint a karanténkifáradás jelensége, másrészt azok, akiknek nem otthon végezhető a munkájuk, érthető módon sürgetnék, hogy visszaterelődjön az életünk a normális kerékvágásba. Harmadrészt egy nagyon komplex személyiség- és társadalomfejlődési folyamaton mentünk keresztül az elmúlt hónapokban, rengeteg tapasztalatot szereztünk. Az első hullám világszinten és Magyarországon is teljesen ismeretlen helyzet volt. Ráadásul nálunk az első hullámot hetekkel, hónapokkal megelőzték a hírek (például a kínai és észak-olasz helyzetről), amelyek a járvány súlyosságáról szóltak. Ez az információtömeg óriási fenyegetésként jelent meg, és nagyfokú bizonytalansággal társult, hiszen nagyon keveset tudtunk a vírus természetéről. Ez a bizonytalanság, fenyegetettség arra ösztönözte az embereket, hogy komolyan vegyék a vírust. Ezt a magyar társadalom is szépen csinálta, nagyon szabálykövetőek voltak az emberek. Most azonban már tudjuk, mire számítsunk, vannak ismereteink, nem a létbizonytalanságot éljük át, nem az élelmiszer- felvásárlásra koncentrálunk, hanem hogy megtartsuk a munkánkat és azokat a körülményeket, amelyek között a legmegszokottabb módon tudjuk folytatni az életünket. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a kormány szigorú intézkedésekkel reagált az első esetek megjelenésére (bezárták az iskolákat, elrendelték a kijárási korlátozást, az idősávos vásárlást), ezek mind nagyon radikális változásokat hoztak az életünkbe, és ráerősítettek a fenyegettségérzésre. A stratégia jónak tűnt abból a szempontból, hogy sikerült megakadályozni az első hullám elszabadulását, most azonban a visszacsapó hatását is látjuk. Mivel az intézkedések megakadályozták a valós krízishelyzet kialakulását a járvány szempontjából, az emberek elkezdték megkérdőjelezni, hogy az intézkedések indokoltak voltak, reális volt-e ekkora – gazdasági és társadalmi – áldozatot hozni. Ez egy prevenciós paradoxon.

MN: A karanténkifáradásról, illetve a pandémiás fáradtságról nemrég a WHO is hivatalos közleményt adott ki. Mit jelent ez pontosan és mihez vezet?

CsS: A karanténkifáradás jelensége arra vezethető vissza, hogy egyik pillanatról a másikra be kellett zárkóznunk, az életünk radikálisan megváltozott. A karanténnal együtt járt sok olyan dolog – mint például az izoláció –, amely súlyos pszichológiai terhet rótt az emberekre. Megnőtt a szorongás, féltünk a vírustól, közben pedig épp azok a kapcsolatok, társas interakciók szűntek meg, amelyek támogatást tudtak volna jelenteni. Az emberek egyszerűen belefáradtak ebbe. Ez természetes pszichológiai reakció. Eközben az egész témával szemben történt egy úgynevezett deszenzitizáció a társadalomban. Az emberek arra vágynak, hogy ne kelljen már a személyes életükbe annyira intenzíven beengedni a vírust. Persze erről nem ők fognak dönteni, hanem az, hogy a járvány milyen intenzitással éri el az embereket Magyarországon. Egyelőre azt látjuk, van igény arra, hogy ne a tavaszi válságkezelés megismétlése legyen a mostani, hanem próbáljunk meg úgy együtt élni a járvánnyal, hogy a lehető legkevesebb ponton kelljen változtatni a megszokott életünkön.

MN: Tehát hiába az ezres nagyságrendű napi megfertőződés, a növekvő számok, már nem várható el ugyanolyan példás szabálykövetés, mint tavasszal?

CsS: A számok radikális növekedése önmagában az egyén számára csak számadat marad. Bár nagyon fontos, hogy a kormányzati kommunikációban például már a miniszterelnök is ijesztő nagyságrendű várható számokat mond, de az egyén addig nem tud ehhez hozzákapcsolódni, amíg nincs valamilyen személyes tapasztalata róla. Van egyfajta elképzelésünk a kórházi ágyak és a lélegeztető gépek száma alapján arról, hogy mit bír el a magyar egészségügyi rendszer, de egy átlagos embernek ugyanannyira nehéz elképzelni 50 ezer fertőzöttet és 200 ezret. Ez akkor fog megváltozni a szociálpszichológiai kutatások tapasztalatai szerint, amikor ténylegesen egyre több ember környezetében fog megjelenni a vírus, egyre több ismerősöm, barátom, közvetlen kontaktom lesz fertőzött. Ez egyszerű és gyakori heurisztika: abból vonunk le következtetést, amire a környezetünkből látunk példákat. Ha nem látunk példákat, nem feltétlenül látjuk komolynak a helyzetet vagy valószínűnek a fertőzés előfordulását. De ez természetes folyamatként le fog zajlani, mert minél több aktív fertőzött lesz, annál több személyes ismerősünk lesz érintett. Ezt mi is látjuk az adatainkból: az első hullám adatfelvételekor nagyon kis számmal mondták az emberek, hogy bármilyen szinten érintettek, most már a válaszadóinknak több mint a fele azt mondta, hogy ismer valakit, aki elkapta a koronavírust.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Említette a prevenciós paradoxont és az első hullám megakadályozásának visszacsapó hatását. Ebből következik az is, hogy vírustagadók száma megnőtt, vagy ha nem is nőtt, de jobban hallani a hangjukat?

CsS: Súlyos következménye lehet, ha a vírustagadás valid nézőponttá válik a társadalomban. Nem tudok reprezentatív kutatásról, ami a vírustagadók számát vizsgálta volna, de könnyen elképzelhetőnek tatom, hogy ez alapvetően egy hangos kisebbség, akkor is, ha valamivel talán nőtt a vírustagadók száma a prevenciós paradoxon hatására. Mi a saját adatainkban úgy látjuk, egy kicsit kevésbé fogadják el az emberek a kritikus hangokat, mint az első hullám idején – ennek lehet a magyarázata, hogy mára a vírustagadók jelentik a „kritikus hangokat”. A másik ok, hogy sokan tavasszal óriási frusztrációt éltek meg, de nyárra kiderült, hogy ez a szorongás bizonyos értelemben indokolatlan volt. Ezt a kognitív disszonanciát csökkentenie kell magában az embernek: ha azt gondolom, hogy a vírus egy hoax, ami mögött érdekcsoportok, manipuláció, nagyhatalmi játszma húzódik, akkor rögtön nem arról van szó, hogy én reagáltam túl a helyzetet, hogy feleslegesen éltem át a frusztrációt, hanem áldozata lettem valaminek. Persze önmagában ez is nyugtalanító gondolat, de azzal, hogy leleplezni vélem ezt az összeesküvést, újra a kezemben érzem az irányítást.  A kontrollérzet hiánya egyébként mindenkinél erősen jellemző ebben a helyzetben, ez nagyon hasonló például a klímaváltozásra adott reakciókhoz. Az arról született kutatásokból ismerjük, hogy az elhúzódó helyzetek, amelyekben nem látjuk a közvetlen következményeit a tetteinknek, vezethetnek a szabályok elutasításához.

MN: Tavasszal reménykedhettünk abban, hogy legalább jön a jó idő, kirándulhatunk, kimehetünk a szabadba. Most azonban épp az ellenkezője történik: beszorulunk a lakásba, egyre sötétebb lesz, rövidülnek a nappalok, rosszabbra fordul az időjárás. Ez koronavírus nélkül is megterhelő szokott lenni lelkileg, most milyen hatással lesz az emberekre?

CsS: A nemzetközi szakirodalom kutatásai is kiemelik, hogy az izolációnak, a karanténhelyzetnek súlyos mentális következményei vannak. Kinek az jelenti a problémát, hogy egyedül marad, kinek az, hogy túl intenzív élmény folyamatosan a családdal egy lakásban tartózkodni. Ez az időszak most sem lesz könnyű, de szerencsés körülmény, hogy van egy kis tapasztalatunk, mi történik, amikor beszorulunk a lakába, senkit nem fog hidegzuhanyként érni, mint tavasszal. De arra biztosan fel kell készülni a hétköznapokban és az egészségügyi-pszichiátriai ellátásban is, hogy ez a helyzet a már meglévő mentális betegségek, hangulati zavarok tüneteit fel tudja erősíteni vagy újakat eredményez. Amit pszichológusként ehhez hozzá kell tenni, hogy fontos az öngondoskodás, muszáj olyan stratégiákat kialakítanunk, megismernünk, amik segítenek átvészelni a helyzetet.

MN: A járvány tetőzését épp az adventi és karácsonyi időszakra jósolják. Ebben az időszakban nemcsak a családi események száma nő, de a depressziós eseteké is.

CsS: Az jelenti a problémát, hogy az izolációban pont azoktól az ingerektől fosztjuk meg magunkat, amelyek segíthetnének egy nehezebb, félelemmel teli helyzetet átvészelni. De ennek is volt főpróbája, mert az első lezárás épp húsvétra esett, ami nagyon hasonló időszakot jelentett. Ez borzasztó, mert belenyúl a családi életünkbe, hagyományainkba, épp azt kell feladnunk, ami pozitív löketet adhatna. De sejtjük, hogy a vírus tetőzése épp erre az időszakra jósolható, ekkor lesz az egészségügy a legterheltebb, ekkor lesz a legveszélyesebb betegnek lenni, ennek a ténynek azért muszáj irányítania a viselkedésünket annyira, hogy megtartóztassuk magunkat.

MN: Mi várható, hogyan reagálnak majd az emberek, ha a szigorodnak a kormányzati intézkedések?

CsS: A kormányzati kommunikációban is emlegették már, hogy lehetnek szigorítások a mostani szabályokhoz képest. Mentálisan mindenképp érdemes felkészülni erre, de nehéz megmondani, ki hogyan reagál majd. Bár az eddig elmondott eredményekből úgy tűnhet, hogy a magyar társadalom egységesen szabálykövető és tényleg összefogás jött létre, de léteznek olyan szakadékok, amelyeket a vírushelyzet sem tudott áthidalni. Az, hogy milyen reakciót vált ki egy szigorú vagy éppen ellentmondásos intézkedés, azzal is összefügg, hogy eredetileg egyetért-e az egyén a kormánnyal vagy annak eddigi intézkedéseivel. Még ha azt is gondoljuk és hisszük, hogy ezt a helyzetet a tudománynak kell megoldania, annak a megítélése, hogy mi mennyire tudományos, nem lesz független attól, hogy kinek az ideológiájával vagy nézeteivel értünk egyet. Egy szigorú vagy nehezen érthető intézkedés egyesekből pánikot válthat ki, újra ráerősíthet a fenyegettségérzésre, másokat épp megnyugtat. A kutatásunk épp arra fókuszál, hogy a tekintélyelvűségnek és más ideológiai meggyőződéseknek mennyire van helye a vírusról való gondolkodásunkban. Azt látjuk, hogy vannak azok, akiknek magas az igényük az erős vezetésre, fenyegető helyzetben ők lesznek a leginkább szabálykövetőek, mert az erős biztonságérzetet ad nekik. De vannak emberek, akik ezt a biztonságérzetet más utakon tudják elérni: úgy, ha maguk is meggyőződnek arról, hogy az intézkedések racionálisak, tudományos érveken alapulnak. Tehát egy szigorító lépés bevezetése a jelenlegi helyzetben csak akkor tud működni, akkor tudja a társadalom nagy része elfogadni, ha ezt valós, helytálló érvekkel támogatják meg.

Figyelmébe ajánljuk