A három terror a színpadon

  • Kálmán C. György
  • 2014. szeptember 3.

Első változat

Kövér László „országzászlót” avatott Kispesten, és ez alkalomból az elmúlt száz év történetének sajátos vízióját tárta a hallgatóság elé. Képzeljék: 1989-ben valakik el akarták venni az államot.

Kétféleképpen lehet megítélni Kövér László házelnök (nem is túl gyakori) megszólalásait. Mondhatjuk, hogy nem érdemes odafigyelni, „a Laci már csak ilyen” (cinkos kacsintás, elnéző félmosoly – a kormánypárti csókosok oldaláról), „bolond likból bolond szél fúj” (összeszorított száj, ádáz tekintet – mindenféle ellenzéki oldalról). De azt is mondhatjuk, hogy amit Kövér mond, az előrejelzés – rögvest nekiállnak a kormány „filozófusai”, „történészei” és „politológusai” nagyszabású elméletet kanyarítani a fontos ember száján kiszaladt mondat mögé. Lesz ebből még doktrína, alapigazság, iránymutatás.

Nem tudom, hol az igazság, lehet, hogy esete válogatja – mindenesetre (hacsak nem toljuk félre mint esetleges – címeres – ostobaságot) érdemesnek látszik fontolóra venni azt, amit az Országgyűlés elnöke egy „országzászló” avatásán mondott volt nemrégen, a festői Kispesten.

false

 

Fotó: MTI

Az „országzászlók”, a tájékozatlanabbak kedvéért, a magyar lobogókat jelentik, amelyek erre a jeles alkalomra tekintettel mindenféle jelentésekkel telítődtek: „Nem a múlt kerekét akarják visszaforgatni, hanem irányt mutatnak, nyomvonalat szabnak a jövőre”, továbbá: „Azt üzenik, a nyelv- és sorsközösségben élő nemzet és annak érdekei képezik az állam fundamentumát, hogy nincs európai öntudat nemzeti öntudat nélkül, és nincs európai teljesítmény nemzeti teljesítmény nélkül. Azt üzenik, hogy összetartozunk, és a manapság liberálisnak nevezett téveszmékkel szemben ez az összetartozás az igazi záloga az egyén valódi szabadságának és méltóságának.” Tessenek belegondolni – ennyi mindent kezd hirtelen jelenteni az a három szín, és akkor még a címerről szó sem esett. Mindenki írja föl, jól tanulja meg, ezentúl ehhez kell tartani magunkat. (Kikérdezem.)

De nem ez az országzászló-avatás legfőbb üzenete. Hanem az, hogy az elmúlt száz év során három nagy támadás érte az országot, három merénylet vagy három zsarolás. A szónok színpadra állítja a három terrort. Az első kettő – nyilván – Trianon meg a szovjet megszállás. A beszédben ugyan kicsit homályosak az időpontok (a szónoknak két-három éves csúszkálás könnyedén belefér), de világos, hogy miről van szó: először elveszítettük az ország jelentős részét, ennek fejében fennmaradhatott a csonka ország; azután lemondtunk a szuverenitásról, ennek fejében legvidámabb barakként éldegélhettünk. Jó.

De három a magyar igazság, és kell egy harmadik fordulópont is, máskülönben a jövőnek történő nyomvonalszabás nem támaszkodhat biztos talajra. Szükség van annak a magyarázatára, hogy miféle elszánt szabadságküzdelem mozgatja most a nemzetet, milyen szörnyű rabiga alól szabadította fel Orbán Viktor és dicső kormánya a hazát. Szó szerint ezt mondta a házelnök:

„Miután a magyarok lemondtak történelmi országukról, és meginogtak nemzeti összetartozásukban, eljött az idő, hogy mondjanak le tulajdonképpen az államukról is. Így vált volna lehetővé mindössze egy évszázad alatt kiforgatni egy nemzetet önmagából, történelmi országából és nemzeti államából.”

Hogy mi van?

Hát az van, Kövér László szerint, hogy 1989–90-ben kaptunk (ugyan, kitől?) egy olyan „alkuajánlatot”, aminek a célja az lett volna, hogy a magyarok mondjanak le az államukról. És – folytatja – ez még ma is ismétlődő ajánlat, ők „próbálják azt ránk erőszakolni”, de nem szabad engedni, mert „mi valóban szabadok akarunk lenni”.

Isten bizony nem értem. Annyi értelmezést olvastam már a rendszerváltozásról, és persze tudom, hogy 1990 óta a jobboldal minduntalan azt szedi elő, hogy nem is volt (vagy: még nem volt, vagy: még nem teljes stb.) – de ezt még soha. Hogy az államot akarta volna bárki elvenni? És most is akarná? Mit jelenthet ez? Legszívesebben versenyt hirdetnék a helyes megfejtésre, ha nem tudnám, hogy itt abszolúte nem az az érdekes, mire gondolt (gondolt-e bármire) a szónok. Hanem az, hogy mondjon valami jó ijesztően hangzó (bár amúgy értelmetlen) fenyegetést, és ezt persze minél homályosabban fogalmazza meg, hogy mindenki rávetíthesse a saját démonait. Elveszítettem az állásom; sokkal többet kell hajtani; nagy a törlesztőrészlet; a szomszéd új autót vett, és még a tetőt is megcsináltatta; szar a tévéműsor – nyilván mindez annak a következménye, hogy valakik meg akarnak fosztani bennünket az államunktól. Még jó, hogy (mintegy 20 év spéttel, de mégis) a 2010- es, majd a 2014-es választások megvédtek bennünket.

Visszatérek az elejéhez – vállat vonhatunk, mulathatunk, dühönghetünk. Vagy: készüljünk fel rá, hogy új történelemértelmezés van születőben, jövőre már a Terror Házában fognak konferenciázni a „hiteles, jobboldali konzervatív történészek” a három ördögi ajánlatról.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.