A három terror a színpadon

  • Kálmán C. György
  • 2014. szeptember 3.

Első változat

Kövér László „országzászlót” avatott Kispesten, és ez alkalomból az elmúlt száz év történetének sajátos vízióját tárta a hallgatóság elé. Képzeljék: 1989-ben valakik el akarták venni az államot.

Kétféleképpen lehet megítélni Kövér László házelnök (nem is túl gyakori) megszólalásait. Mondhatjuk, hogy nem érdemes odafigyelni, „a Laci már csak ilyen” (cinkos kacsintás, elnéző félmosoly – a kormánypárti csókosok oldaláról), „bolond likból bolond szél fúj” (összeszorított száj, ádáz tekintet – mindenféle ellenzéki oldalról). De azt is mondhatjuk, hogy amit Kövér mond, az előrejelzés – rögvest nekiállnak a kormány „filozófusai”, „történészei” és „politológusai” nagyszabású elméletet kanyarítani a fontos ember száján kiszaladt mondat mögé. Lesz ebből még doktrína, alapigazság, iránymutatás.

Nem tudom, hol az igazság, lehet, hogy esete válogatja – mindenesetre (hacsak nem toljuk félre mint esetleges – címeres – ostobaságot) érdemesnek látszik fontolóra venni azt, amit az Országgyűlés elnöke egy „országzászló” avatásán mondott volt nemrégen, a festői Kispesten.

false

 

Fotó: MTI

Az „országzászlók”, a tájékozatlanabbak kedvéért, a magyar lobogókat jelentik, amelyek erre a jeles alkalomra tekintettel mindenféle jelentésekkel telítődtek: „Nem a múlt kerekét akarják visszaforgatni, hanem irányt mutatnak, nyomvonalat szabnak a jövőre”, továbbá: „Azt üzenik, a nyelv- és sorsközösségben élő nemzet és annak érdekei képezik az állam fundamentumát, hogy nincs európai öntudat nemzeti öntudat nélkül, és nincs európai teljesítmény nemzeti teljesítmény nélkül. Azt üzenik, hogy összetartozunk, és a manapság liberálisnak nevezett téveszmékkel szemben ez az összetartozás az igazi záloga az egyén valódi szabadságának és méltóságának.” Tessenek belegondolni – ennyi mindent kezd hirtelen jelenteni az a három szín, és akkor még a címerről szó sem esett. Mindenki írja föl, jól tanulja meg, ezentúl ehhez kell tartani magunkat. (Kikérdezem.)

De nem ez az országzászló-avatás legfőbb üzenete. Hanem az, hogy az elmúlt száz év során három nagy támadás érte az országot, három merénylet vagy három zsarolás. A szónok színpadra állítja a három terrort. Az első kettő – nyilván – Trianon meg a szovjet megszállás. A beszédben ugyan kicsit homályosak az időpontok (a szónoknak két-három éves csúszkálás könnyedén belefér), de világos, hogy miről van szó: először elveszítettük az ország jelentős részét, ennek fejében fennmaradhatott a csonka ország; azután lemondtunk a szuverenitásról, ennek fejében legvidámabb barakként éldegélhettünk. Jó.

De három a magyar igazság, és kell egy harmadik fordulópont is, máskülönben a jövőnek történő nyomvonalszabás nem támaszkodhat biztos talajra. Szükség van annak a magyarázatára, hogy miféle elszánt szabadságküzdelem mozgatja most a nemzetet, milyen szörnyű rabiga alól szabadította fel Orbán Viktor és dicső kormánya a hazát. Szó szerint ezt mondta a házelnök:

„Miután a magyarok lemondtak történelmi országukról, és meginogtak nemzeti összetartozásukban, eljött az idő, hogy mondjanak le tulajdonképpen az államukról is. Így vált volna lehetővé mindössze egy évszázad alatt kiforgatni egy nemzetet önmagából, történelmi országából és nemzeti államából.”

Hogy mi van?

Hát az van, Kövér László szerint, hogy 1989–90-ben kaptunk (ugyan, kitől?) egy olyan „alkuajánlatot”, aminek a célja az lett volna, hogy a magyarok mondjanak le az államukról. És – folytatja – ez még ma is ismétlődő ajánlat, ők „próbálják azt ránk erőszakolni”, de nem szabad engedni, mert „mi valóban szabadok akarunk lenni”.

Isten bizony nem értem. Annyi értelmezést olvastam már a rendszerváltozásról, és persze tudom, hogy 1990 óta a jobboldal minduntalan azt szedi elő, hogy nem is volt (vagy: még nem volt, vagy: még nem teljes stb.) – de ezt még soha. Hogy az államot akarta volna bárki elvenni? És most is akarná? Mit jelenthet ez? Legszívesebben versenyt hirdetnék a helyes megfejtésre, ha nem tudnám, hogy itt abszolúte nem az az érdekes, mire gondolt (gondolt-e bármire) a szónok. Hanem az, hogy mondjon valami jó ijesztően hangzó (bár amúgy értelmetlen) fenyegetést, és ezt persze minél homályosabban fogalmazza meg, hogy mindenki rávetíthesse a saját démonait. Elveszítettem az állásom; sokkal többet kell hajtani; nagy a törlesztőrészlet; a szomszéd új autót vett, és még a tetőt is megcsináltatta; szar a tévéműsor – nyilván mindez annak a következménye, hogy valakik meg akarnak fosztani bennünket az államunktól. Még jó, hogy (mintegy 20 év spéttel, de mégis) a 2010- es, majd a 2014-es választások megvédtek bennünket.

Visszatérek az elejéhez – vállat vonhatunk, mulathatunk, dühönghetünk. Vagy: készüljünk fel rá, hogy új történelemértelmezés van születőben, jövőre már a Terror Házában fognak konferenciázni a „hiteles, jobboldali konzervatív történészek” a három ördögi ajánlatról.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.