Ez most se vicces, se politikai nem lesz, néha váltani kell. (Vagy csak áttételesen politikai, mert az elkerülhetetlen.) Inkább nevezzük reklámnak, promónak, hírverésnek.
Kikerült a „legnagyobb videomegosztó portálra” egy másfél órás dokumentumfilm – a veleje a következő. Van egy kiváló gitáros, Both Miklós, számos formáció tagja volt (van és lesz), aki úgy gondolta, összeszed az országból – mindenhonnan – néhány tehetséges roma fiatalt, akik ilyen-olyan hangszereken jók, és alakít belőlük egy zenekart, egyetlen CD létrehozására. A film erről a keresésről és a végén a zenekar első próbáiról szól.
| ||
Both tehát nekivágott a vidéknek, cigánytelepekre és városi cigánylakta környékekre ment, kérdezősködött, és tíz percre-negyedórára betért a házba, meghallgatni a zenészeket-énekeseket; de volt, hogy a ház előtt vagy valahol az utcán zajlott a felvétel – mert a hangot is igyekeztek szépen rögzíteni. Igen tehetséges, jó zenészekre akadt – vagy, ne fukarkodjunk a jelzőkkel, néhányan közülük lenyűgöző, káprázatos, döbbenetes muzsikusok, és nem is csak éppen azok, akik végül bekerültek a zenekarba. Gyönyörű hangok, virtuóz és átélt hangszerkezelés, a néző csak kapkodja a fejét.
Felemelő és megrázó film, a projekt kitalálóit és megvalósítóit csak elismerés illeti. Fantasztikus, micsoda értékek vannak az orrunk előtt, mégis rejtve; szerte az országban – és sehol.
Ami ilyenkor mindig elgondolkodtatja a nézőt, az az, ami nincs (vagy csak érintőlegesen van) a képernyőn. Egyrészt persze azok a körülmények, ahol, ahogyan ezek a muzsikusok élnek – a nyomortól a tisztes szegénységig. Ezt tegyük is félre, bár nyugtalanító módon (a lakásbelsők és utcák képeiben) folyamatosan ott van a filmen. Másrészt viszont: az emberek – azok, akik bekerültek a válogatásba; azok, akik kimaradtak; és az a néhány segítő, akik fel-felbukkannak. Mi lesz velük? A kiválasztás egyetlen lemezre, esetleg néhány fellépésre szól – ha néhányan kicsit ismertebbek lesznek is, legfeljebb pár év, és elmúlik. Alig lehet ma zenélésből megélni. A többiek? Páran talán eljutnak zeneiskolába, de kevéssé valószínű. És ott az a pár idősebb ember a háttérben (egyik-másik meg is jelenik a filmen), akik segítik, biztatják, tanítják a fiatalokat – ők nyilván ugyanezt, ugyanígy csinálják majd, a siker legkisebb reménye nélkül.
Elszomorító. A lelkesítő film mögöttese.
Nem kell ahhoz ideális, talán csak kicsit normálisabb világot elképzelnünk, hogy ezeknek az embereknek más sorsot vizionáljunk. Ahol ha előkerül (akár Both Miklós révén, akár máshogy – például az ugyancsak nagyszerű, szervezettebb és nagyobb apparátussal dolgozó Snétberger Központ segítségével) egy-egy tehetség, azonnal ösztöndíjat és mindenféle támogatást kapna, hogy képezze magát, járjon zeneiskolába, vehessen hangszert, koncertjegyeket, CD-ket. És nem, nem lesz (vagy ne akarjon feltétlenül lenni) előadóművész – bizonytalan és nehéz pálya. Hanem váljon belőle mihamarabb a tudásának átadója: tanítson, szerepeljen a szűkebb közösség előtt. Sem a kiválasztott keveseket, sem a többi rendkívüli, kiváló zenészt nem érdemes azzal kecsegtetni, hogy őket várják a világ hangversenytermei – vagy sikerül, vagy nem, számos más, fontos teendőjük van. Azokat pedig, akik eddig segítették őket, külön meg kell becsülni, jó szóval és pénzzel is, arra biztatni őket, hogy folytassák mindezt továbbra is, kutassanak fel tehetségeket, tanítsák őket, állítsák őket pályára.
És mire volna jó mindez? Ha nagyon akarjuk – volna haszna, mert állítólag a zenetanulás minden más készség elsajátításában is segít. A gyerek, aki zenélni tanul, jobban tanul meg minden mást. Ha nagyon akarjuk – néhányan, nagyon kevesen, ebből majd meg tudnak élni, gazdagok és híresek lesznek, de legalábbis havonta egyszer-kétszer elhívják őket buliba, lagziba, kapnak pár ezrest, zsebbe.
De nem ez a lényeg. Lehet, hogy a zenetanulásból (vagy a megszerzett zenei tudásból) nem lesz pénz, siker, megélhetés, és áttételes haszon is alig. Csakhogy minden emberi társadalomnak van egy olyan szegmense, ami másból sem áll, mint hogy emberek (és generációk) átadnak egymásnak egy semmire nem jó, hasznot nem hajtó, anyagiakat nem biztosító tudást.
Igen, ezt nevezik kultúrának.
Az a kultúra (vagy: az is), hogy valaki jól megtanul szépen hímezni, kézhezálló mángorlódeszkát faragni, érdekesen elmondani egy mesét vagy mesterien játszani a hegedűn; és aztán ezt másoknak megmutatja, sőt megtanítja a fiatalokat a fortélyokra. Alig akadnak olyanok, akik ebből biztos megélhetést – pláne hírnevet és gazdagságot – tudnának csinálni. Nem is ezért teszik. A kultúrának nem az sem az eredete, sem a hajtóereje, sem a végeredménye, hogy hasznos volna. Csak nemigen lehet – vagy nem érdemes – e nélkül élni.
(Hogy ehelyett mi mindenre telik hazánknak manapság, azt most kihagyom. Hiszen úgyis az a legelgondolkodtatóbb, ami nincs, vagy csak érintőlegesen van a képernyőn.)
