Mestereim egyike (nincsenek sokan), a nagyszerű irodalomtörténész, Bojtár Endre 1972-ben írt egy tanulmányt Konrád György regényéről. Mindenféle bonyolult és itt nem részletezendő nehézségek miatt (a cenzúra és a kultúrpolitika volnának itt a kulcsszavak) végül 1978-ban jelent meg, és a vége felé olvasható a következő mondat: „A kérdés, ami az én oldalamat fúrja, így hangzik: ki röhögi ki mindezt – a világot, látogatóit, önmagát, s az ezt megörökítő jeleket, szavakat.”
Hát igen, ez a nagy kérdés, és örök kérdés.
Ha minden kilátástalan, borzalmas, változtathatatlan és nyomasztó, és ha nem tudjuk, mit tegyünk, a javítgatások értelmetlennek tetszenek – akkor a nevetés sokat segíthet. Segít, mert legalább jobban érezzük magunkat; mert talán más fénytörésben látunk mindent, még a megoldást is megpillanthatjuk; és mert a gonosz és buta hatalommal szemben hihetetlenül erős fegyver: ezzel nem tud mit kezdeni, nem tudja sem elnyomni, sem megsemmisíteni, sem válaszolni rá. Ezt mindnyájan tudjuk, nem is fejtegetem: Bojtár írásának megjelenésekor már elindult Esterházy pályája, és Bojtár is benne fedezte föl azt, aki jóízűen, engesztelhetetlenül és gyilkos humorral kacagja ki ezt az egész szörnyű, avas és ótvaros világot.
És mivel ezt mindnyájan tudjuk, nagyon furcsa, hogy az egyre gyakrabban szerveződő tüntetéseket még meg sem érintette ez a gondolat.
| ||
Vagyis inkább úgy fogalmaznék: a nyilvánosság kettévált, ahelyett, hogy a szférák egymásra találtak volna. Az internet népének (de még a nyomtatott sajtó, televízió, rádió nyilvánosságának is) elég egy félresiklott mondat vagy egy idétlen fotó – megindul a hahota, a mémek hada, viccek és szófacsarások, paródiák és kacsintós utalások tömkelege kel (rövid) életre. Nincs olyan nap, amikor a dühöngés és méltatlankodás mellett ne volna legalább ugyanennyi viccelődés és gyilkos humor. Hogy hogyan lehet leváltani a rezsimet, mit lehet (most vagy majd) csinálni a rombolással, ki jöhet egyáltalán a mostani kormányzat helyett – ezt senki nem tudja; de elkeseredésünkben, tehetetlenségünkben és kilátástalanságunkban legalább jókat röhögünk a bunkó, ostoba és műveletlen gazembereken, akik az ország vezetői. Ez nagyon kell a lelki egészségünkhöz is – és azt reméljük, ennek legalább egy töredéke eljut az érintettekhez és híveikhez is, márpedig ezzel aligha tudnak mit kezdeni. Egyáltalán: reagálni rá.
Igen ám, de a tüntetések szervezői és szónokai mintha ezt valami alantas vagy véletlenszerű jelenségnek tartanák. Nem vesznek tudomást arról, hogy az ellenszegülésnek ez a spontán és össznépi arzenálja milyen erős és mennyire elterjedt. Eszükbe sem jut felvinni a színpadokra vagy a kivetítőkre a röhögést, a hatalom kigúnyolását, a felszabadító kacajt. Azok, akik otthon térdüket csapkodva mulatnak a remek vicceken, a tüntetésen – akár szónoki, akár nézői minőségükben – komor és ádáz képet vágnak; akik beszélnek, több-kevesebb sikerrel az érzelmek mozgósítására és a logikus kifejtésre törekszenek, esetleg egy-egy poént nagylelkűen elhelyeznek – de hol marad az, ami a nyilvánosságot voltaképpen (és egyre erősebben) jellemzi, a vitriolos irónia, a nevetés, a szarkazmus, a kicikizés? Miért a retorikai mutatvány a fontos, miért nem az, hogy a résztvevők a dühödt gúnykacajban találjanak egymásra? Miért éppen ettől dőlne össze a rendszer?
Jó, lehet mondani, hogy a nevetéstől sem fog. De hátha mégis. Mindenesetre: legalább addig is röhögnénk.
