Az ivásról

  • Kálmán C. György
  • 2013.11.10 07:20

Első változat

Lovas István, a Magyar Nemzet brüsszeli tudósítója, trágár levelet írt a magyarországi külföldi újságíróknak – most elmagyarázta, miért. Be volt rúgva.

Lehet levelet írni nyilvánosan (vagy: sok embernek, azzal a reális eshetőséggel számolva, hogy nyilvánosságra kerül) oldott hangon, viccesen, ízes szavakkal, dühvel, nekikeseredetten, még akár egy-egy nyomdafestéket nem tűrő szót belekeverve is. Az viszont biztos, hogy tahó, bunkó módon nem lehet.

Illetve – persze, hogy lehet, csak rém kínos, ha erről túl sokan szereznek tudomást. Mert így nem írunk, mert igen rossz fényt vet a szerzőre, különösen, ha az illető egy országos napilap brüsszeli tudósítója.

Lovas Istvánról beszélek, aki jól lebarmolta egy körlevélben a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítókat, mert nem arról írnak, amiről szerinte kellene; naná, hogy a levél azonnal napvilágra került, nem lett belőle nagy botrány, a morgolódás napok alatt el is ült, csak éppen sokaknak meglett a véleményük a tudósítóról (már akihez eljutott a hír, és már akiknek nem volt meg korábban).

De van tovább.

Mondhatni: van lejjebb. Lovas Istvánt meginterjúvolta a baráti Heti Válasz (érdemesebb ide kattintani, nem reklámoznám a kormányközelit), ahol a jeles levélíró elmagyarázza, hogy „Egy jó palack bort és két kupica pálinkát is ittam aznap a vacsorához, aztán úgy három perc alatt megírtam a levelet. Rögtön el is küldtem a tudósítók egyesületének”.

Brüsszelben egy jó palack bor – és okkal feltételezzük, hogy a tudósító nem valami ócska lőrét fogyaszt, nem a sarki krimó söntése alól veszi a tablettásat, pillepalackban – meglehetős összeg. Talán többszöröse egy vacsora árának. És vagy tízszerese annak, mint amennyit olvasóim többsége egy vacsorára spendírozhat. És ne is számoljuk a kupicák árát, az esetleg a magyar puszta autentikus terméke, rokoni ajándék. Mármost ha valaki ekkora összeget beruház egy vacsorához, az nemcsak arról tanúskodik, hogy elég jól van a távoli nyugaton eleresztve (megdolgozik a pénzéért, ne irigykedjünk), hanem főleg arról, hogy ezt igen fontosnak tartja, fáradságot és költséget nem kímélve nekikészül az esti étkezésnek. Vajon miért?

Nem állítom, hogy Lovas alkoholista volna, erre semmi alapom nincs. Ahogyan nem mondom ezt a parlamenti ülésteremben furán viselkedő Pálffy Istvánról sem, és az élettársát sok tömény szesz elfogyasztása után brutálisan megverő Balogh Józsefről sem. Az ivásról szóló hang kedélyessége idegesít: ahogyan a riporter mintegy összekacsint a csúnyán berúgó tudósítóval (akinek illuminált állapota – ezúttal – nyilvános és botrányos következményekkel is járt), ahogyan Pálffy esetében is a félmosoly, a megbocsátó, elnéző hangnem domináns, ahogyan Balogh ittassága már-már nem is tényező, ez a mulatozó férfiember természetes állapota.

Ez csak egy első változat, nincs itt a helye annak, hogy az alkoholizmus problémáját részletesen kifejtsem; csak annyit, hogy nem vagyok sem antialkoholista, sem absztinens, de a részegséget sem természetesnek, sem mosolyogtatónak és különösen mentő körülménynek nem vagyok hajlandó elfogadni. Szomorú, ha valaki nem tud sok ivás nélkül élni – de ezt kezelni kell, gyógyítani és a magánélet elzártságába szorítani. Talán nem szégyellni – de a tettek magyarázataként hivatkozni rá, vicces adottságnak tekinteni semmi esetre sem.

Neked ajánljuk