Az ember olvasgatja a híreket hazánk kultúrájának és művészetének rohamos fejlődéséről, a művészi alkotóerő és a széles nemzeti nagyközönséggel szorosan egybeforrt magyar kultúravirágzás vívmányairól, amelyek az elmútnyócévben elképzelhetetlen burjánzásnak indultak, inkluzíve magyar mozgóképgyártás és elektronikus vizuális művészi termékek előállítása. És beleütközik abba a hírbe, hogy „a Belügyminisztérium és az Országos Rendőr-főkapitányság támogatásával forgat filmsorozatot Usztics Mátyás”, egyenesen „filmtörténelmi jellegű vállalkozásról van szó”, amelyet öt országban forgatnak majd.
Az ember ilyenkor kicsit összevonja a szemöldökét, és megfogadja, hogy nagyon visszafogottan, óvatosan, finoman fogalmaz majd, mert senkit nem akar megbántani, toleranciát akar tanúsítani, törekszik a kölcsönös megértésre, árokbetemetés, satöbbi. Ezért nehéz szívvel írja le, vagy talán le sem írja, hogy Usztics Mátyás egy tehetségtelen senki, mert tudván tudja, hogy ő csak egy sárga, vékony, gyomorbajos, humortalan fanyalgó (vagy nem), akinek a bal-, jobb- és bármilyen oldali magyar humoristák (és önmagukat humorosnak gondoló színészek) legtöbbje láttán-hallatán az arcizma sem rezdül évtizedek óta, néha már arra gyanakszik, végképp elveszítette a humorérzékelési képességét. Tehát nem, Usztics Mátyás minden bizonnyal alkalmas egy nemzetközi koprodukcióban készülő televíziós filmsorozat forgatókönyv-írói, produceri és főszereplői feladatának ellátására. Előlegezzük meg a bizalmat ennek a művésznek – kiált fel magában az ember, és megelőlegezi a bizalmat.
Elvégre ennyit megérdemel a már sokat látott, tapasztalt, lassan érett korba érő művész, nem véletlenül kap valaki jókora pénzt arra, hogy – öt országban! – készítsen tévésorozatot, akit ilyen feladatra kiválasztanak azok, akik az ilyen embereket ki szokták választani, csak nem tévedhetnek.
Tovább erősíti az ember hitét, hogy égetően aktuális, mindennapjainkat át- meg átszövő, súlyos és nemzeti közérdeklődére számot tartó témához nyúlt a sorozat alkotója, jelesen „fiatal, pályakezdő rendőrök” sorsát tárgyazza majd a műalkotás, „akik végzősök a rendőrtiszti főiskolán, de a hivatásukban, a tiszti pályán és az életben még kezdők. Ebben a sorozatban látható lesz az ezzel az állapottal járó minden nyűg, küzdelem, kudarc és siker”. Bizonyára sok százezren, millióan ismernek majd magukra és napi problémáikra a műben, mindennapjainkat, napi gondjainkat örömeinket fedezzük majd fel az alkotásban, a szociális problémák nemzeti boldogság széles spektruma mutatkozhat meg benne.
Ami a filmtörténeti jelentőséget illeti, ennek bizonyítására nem elég a tény, hogy „az egész Kárpát-medence képviselteti magát a szereposztásban”, hanem a részt vevő országok is: Magyarországon, Horvátországban, Ukrajnában és Lettországban forgatják majd a filmet, de sőt: Azerbajdzsánban, ismétlem, Azerbajdzsánban is. Ezt is elégedett bólintással veszi tudomásul az ember, kicsit messze van ugyan, de a híres azeri színészek vibráló, kreatív jelenléte, no meg a magyar–azeri barátság erősítése sok mindent megér.
Végezetül pedig azt is nagy megértéssel és egyetértéssel fogadja el az ember, hogy „a filmsorozat a Belügyminisztérium és az Országos Rendőr-főkapitányság támogatásával készül” – lám, semmiféle pénz nincs itt kivéve a kormányzati forrásokat új meg új (bohó) ötletekkel rohamozó ifjú filmesek zsebéből, jut majd nekik is. Tessék például a fiatal nemzeti gazdák minden nyűgéről, küzdelméről, kudarcáról és sikeréről filmet csinálni, ád majd pénzt a Vidékfejlesztés; vagy a fiatal nemzeti katonákéról, ád a Honvédelem; vagy a fiatal nemzeti pedagógusok… arról inkább ne.
