Jártam tegnap délután egyet a falunkban, és elálmélkodtam – hogy szépül, fejlődik a mi hazánk! Hála kormányunknak, a sok segítségnek, gondoskodásnak, a figyelemnek, amellyel felénk fordulnak.
Sétálnak az emberek az után, mosolyognak, ismeretleneknek is összevillan a szemük: „Modellprogram?” – kérdezik egymástól, és biccentenek. Máli néni, aki folyton a virágjait gondozza, most kicsit előrehozta a locsolást – készül az esti workshopra, addig még szépen fel is kell öltözni. A kocsmában halk morajlás. Most senki nem nyúl a helyi rizlinghez, ásványvizek és üdítők az asztalokon: a hálózatosodás megvitatásához tiszta fej kell.
Életünk szinte minden részletében jelen van már ez a csodálatos program. Lassanként minden megváltozik körülöttünk. És ha csak ez volna! Megannyi színes, izgalmas pályázat, megannyi feladatellátási-fejlesztési támogatás, megannyi hagyományőrzés és vis maior! Csak győzzük elolvasni, feldolgozni, megpályázni, kihasználni. Vége-hossza nincs a továbbképzéseknek és munkamegbeszéléseknek, tervtanácsoknak és forrásfelméréseknek.
Egy kis rossz szájíz mégis maradt bennem.
| ||
Még mindig vannak olyanok, akik kötekednek, és az apró hibákat veszik csak észre. Nem is értem őket. Biztosan voltak apróbb stiklik, szabálytalanságok – jó, jó, még némi korrupciót sem zárok ki –, de hát működik, nem? Ha járok-kelek az utcán, lépten-nyomon a Modellprogram a szociális szövetkezetek hálózatosodása érdekében jött szembe, egyszerűen akármerre pillantok, ebbe ütközöm. Remekül működik! Hát nem megérte? Kit érdekel, hogy nem egészen tisztán – az emberek mindennapi életéről van szó!
Azt mondom: ne törődjünk a fanyalgók rekedt, károgó hangjával. Minden kezdet nehéz, és minden nagyszabású vállalkozás elején ott van valami kisebb ügyeskedés. És a Lánchíd? És a Parlament? Nem azért dolgozik a kormány éjjel-nappal, áldozatkészen és a mi üdvünkre, hogy efféle akadékoskodókkal foglalkozzunk.
Hát ezért aratunk fényes győzelmeket a migránsok elleni harcban?
