Ellenmítoszok

  • Kálmán C. György
  • 2013. június 14.

Első változat

A minap napvilágra került, hogy a köztársasági elnöki hivatal kiköltözik a budai várból, hogy átadja helyét a miniszterelnöknek. Tudni lehet azt is, hogy máris komoly lépések történtek az MTA várbeli kutatóintézeteinek kiebrudalására (a kies Soroksári út közelében építenek majd valami megaingatlant nekik), a Nemzeti Galéria talán a Ligetbe megy  – tehát számos további gusztusos és reprezentatív tér szabadul föl, ahol vagy a kormány, vagy az elnök, vagy valamely más potentát kényelmesen elterpeszkedhet.

Már izzítják a konzervatív-jobboldali környékeken az érvelőgépeket, amelyek napestig azt fogják harsogni, hogy ezeréves történelmi hagyományok, meg hogy megszentelt hely, spirituális kisugárzás, és hogy minden más országban – a nagyközönség pedig (ki fanyalogva, ki értetlenül, ki dühöngve, ki teljes egyetértéssel) hallgatni és bólogatni fog. Mert hát van-e fontosabb, mint az ezeréves? És amúgy is – mit értünk mi a történelemhez, a szakrális izékhez, hát biztosan igazuk van, hagyjuk a francba.

Mondjuk, eszünkbe juthat azért Székesfehérvár meg Visegrád (ősmagyar vonzalmúaknak: a Pilis), és megannyi hely szerte e hazában, ahol a királyok több-kevesebb ideig jól érezték magukat. De ezzel úgysem lehet meggyőzni azokat, akik a szép fekvésű, műemlékekben bővelkedő I. kerületi részre vetették a szemüket. Mást ajánlok.

Mi volna, ha azok, akiknek elegük van a folyton-folyvást a történelmi hagyományokra hivatkozó mitologikus hablatyból, afféle ellenmítoszokkal próbálkoznának? Kutyaharapást szőrivel – a várat, ezt a – szerintük – „szent, szakrális hatalmi központot” úgy kellene megmenteni, hogy másikat találunk helyette.

Itt van, mondjuk, a Rákos mezeje. A nyócker vagy – egye fene – Zugló pont jó lenne a felkent uralkodó hivatalának, vagy akár lakhelyéül. Ez a terület, ahogyan olvasom, „a XII–XIII. századtól a hadrakelések és országgyűlések elsődleges helyszíne” volt, hát mi volna ennél szakrálisabb? Aki másra nem is emlékszik a történelemből – Mátyás király, vaze, megvan? Szent hely ez (ősmagyar vonzalmúaknak: csakra, vagy mi), ha ezt intenzíven elcsöpögtetnénk a jobbkonzi sajtóban (kérnénk a nácik szíves segítségét), már ürítenék is ki a Lujza utca környékét. A vár pedig maradhatna, ami volt – kulturális-tudományos központ és idegenforgalmi látványosság, sok kedves presszóval, sétálni való környékkel.

(Bonus track: ellenmítoszokat más területeken is be lehetne vetni. A meglevő [etnicista-esszencialista] előítéletek helyett újakat kellene koholni. El kéne terjeszteni például, hogy a roma gyerekek matematikai és műszaki érzéke páratlan, ebben a „népességben” meglepően sok a számolásban és szerkesztésben jeles gyermek, már az óvodás kortól. Néhány év, esetleg évtized, és ez az ellenmítosz meghozná az eredményét. Virágzana az integrált oktatás, minden középosztálybeli szülő azt lesné, van-e elég roma gyerek az osztályban. Megérné – és mit veszíthetnénk?)

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.