Jóindulat

  • Kálmán C. György
  • 2016. szeptember 10.

Első változat

Prőhle Gergely lett a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, és Wass Albert-kiállítást tervez. Meddig és hogyan legyünk jóindulatúak?

Mérhetetlenül jóindulatú ember vagyok, hamar úrrá leszek első indulataimon, és optimista várakozással nézek a jövőbe.

Ezért az a tény, hogy Prőhle Gergely lett a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, csak rövid ideig kavart fel. Mert igaz ugyan, hogy Prőhle se irodalmár, se muzeológus – de hát egy megfelelő igazgató akár az ekeszarv mellől is érkezhet, ha ért az igazgatáshoz, innovatív elképzelései vannak, és a bírálók elfogadják a jelentkezését. Első mérgemben azt gondoltam, hogy ez a kinevezés a pályázati rendszer megcsúfolása: ismerjük Prőhle külügyes előéletét, politikai kötődését, néhány gyanús cselekedetét – de hát nyelhetünk egyet, majd csak engedi dolgozni az ott működő remek és felkészült szakembereket, csendben meghúzódik a Károlyi-palota mélyén, és olykor megnyitóbeszédeket mond. Nyelveket beszélő kultúrember, talán nem zavar majd sok vizet.

Szóval: nyugi. Kell valami kellemes visszavonulási útvonal a politikától megcsömörlött volt felső vezetőknek is. Prőhle Gergely nem jó irodalmár és nem jó muzeológus – tekintve, hogy egyáltalán nem irodalmár és/vagy muzeológus; ezzel az előélettel indult a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatói székére kiírt pályázaton – és nyert.

Erre kiderül, hogy Wass Albert-kiállításra készül.

Továbbra is őrizzük meg mérhetetlen jóindulatunkat és türelmünket.

false

Mert lehet ugyan azt mondani, hogy az ország első (legfontosabb, legnagyobb) irodalmi múzeuma ne foglalkozzon egy (jó esetben) közepes irodalmi színvonalú, életrajzát tekintve vállalhatatlan, politikai nézeteiben szélsőségesen etnicista-nacionalista (sokak szerint antiszemita), rendkívül vitatható és mára tökéletesen átpolitizált irodalmi teljesítménnyel. Prőhle azonban megmagyarázza: „Wass Alberttel kapcsolatban érdemes kor- és irodalomtörténeti vizsgálódás tárgyává tenni, hogy miért is van neki Magyarországon mintegy kétszáz szobra. Ez érdekes felvetés lehet azoknak is, akik nem szeretik, s azoknak is, akik szobrot állítanak neki.”

Na, akkor – lazításként és illusztrációként – egy vicc.

A télre készülődnek az indiánok. Egy hétig vágják a fát, és elküldik a kisindiánt a városba, hogy kérdezze meg az emberektől, mennyire lesz hideg a tél. Elmegy, és kérdezi a falusiakat:

– Milyen hideg lesz télen?

– Nagyon hideg!

A kisindián visszamegy, s még egy hétig vágják a fát. Elküldik ismét. Megkérdezi:

– Milyen hideg lesz a tél?

– Borzalmasan hideg lesz!

A kisindián visszamegy a hírrel, s még egy hétig vágják a fát, hogy biztosan elég legyen a télre, utána elküldik ismét.

– Milyen hideg lesz a tél?

– Nagyon, borzalmasan hideg, iszonyú kemény telünk lesz! Az indiánok már 3 hete csak a fát vágják!

Utálok viccet magyarázni, elég legyen csak annyi: az indiánok olyan útmutatásra várnak, ami – természetesen – független a saját cselekedeteiktől; ehelyett a jóslat éppen az ő saját tetteiken múlik. Az, hogy sok szobra van Wass Albertnek, nem független attól, hogy a hatalom éppen ezt a kultuszt építi és támogatja, és a hatalomhoz közel álló, a hatalom által kinevezett igazgató pontosan erre hivatkozva építi és támogatja tovább ezt a kultuszt.

De megint: nyugi. Hátha mégsem így van. Jóindulat, megértés.

Tegyük fel, hogy Prőhle előélete, felkészültsége, párthovatartozása nem érdekes. Tegyük fel azt is, hogy Wass értelmezésében és értékelésében nehéz dűlőre jutni. (Én mindazt, amit olvastam tőle, tűrhetetlennek és ócskának tartom, ráadásul minden sora ideologikus. De el tudom képzelni, és látom is, hogy mások nem ilyen szigorúak. Tévedhetek.) És hát lehet egy múzeumigazgatónak az a koncepciója, hogy problémakiállításokat csinál: nem Wasst akarja ünnepelni, hanem fel akarja tárni a jelenséget, a kultuszt, az általa okozott károkat és az író esetleges erényeit. Ezt lehetne csinálni, ez legitim, sőt érdekes elképzelés. És hány izgalmas irodalmi-társadalmi probléma van, amely kiállítást érdemelne! A nemi kérdések, a szegénység, az olvasás és a művelődés terjedése, csak hogy néhány (mai és történeti) témát említsek.

De akkor lássuk a PIM ilyen irányú vonalát: a többi problémakiállítás tervét.

Sajnos, mérhetetlen jóindulatom ellenére azt kell hinnem, hogy ilyen terv nincs. Minden okunk megvan feltételezni, hogy nem a Wass-problémával, hanem Wass ünneplésével fog a kiállítás foglalkozni.

Jóindulatom és optimista várakozásom erősen megtépázva.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.