Szeretném, ha az olvasó ezt a kis kitalált történetet nem valamiféle szimbólumként olvasná: a szereplők nem pártokat jelképeznek, még csak nem is politikusokat. Magatartásokról beszélek, amelyek (vagy amelyekhez hasonlók) persze a politika mezején is előfordulnak. Lássuk.
| ||
Van nekem egy nagyon kedves ismerősöm, teljesen fiktív szegény, most találom ki (nem mintha ne volnának amúgy kedves ismerőseim); férfi vagy nő, még ezt is lusta voltam egyelőre kitalálni, mindegy is. Évtizedek óta tanít, diákok ezrei emlékeznek rá nagy szeretettel és megbecsüléssel. Elképesztően nagy tudású, széles látókörű ember, aki hatalmas tudását lelkesedéssel adja át. Aki csak valaha ült egy óráján, tudja: tudós utalások, könyvcímek és műalkotásokra történő hivatkozások özönlenek, szellemes gondolatmenetek fonódnak egymásba. Azonnal tud lehengerlő értelmezéseket adni minden előkerülő jelenségről, s bármikor bárkit meggyőz arról, hogy más interpretáció lehetséges ugyan, de alacsonyabb rendű, érdektelen, tudatlan. Ez a kedves ismerősöm (nevezzük A.-nak, tudom, nem valami invenciózus névadás) mindig készséggel áll a diákok rendelkezésére. Válaszol minden kérdésre, útbaigazítást ad, elmagyaráz, szakirodalommal szolgál. Remek tanár tehát, hatása alól senki nem tudja kivonni magát. A diákok isszák a szavait. Ő ezt tudja is, és él is ezzel a tehetséggel, tudással, erővel – minthogy határozott véleménye van a világ dolgairól (nevezhetjük ezek némelyikét politikával, ideológiával, világnézettel érintkezőnek is), nem habozik olykor elmondani, miről mit gondol, logikusan és érzékletesen levezeti, milyen álláspontot és miért foglal el bizonyos kérdésekben. Áhítattal hallgatják.
Van egy másik kedves ismerősöm is, ugyancsak fiktív, talán férfi, talán nő, döntse el az olvasó. Ha az előző ismerősömet A.-nak neveztem el, akkor ő legyen B., tudom, nem valami fantáziadús ötlet. Nem akkora lövés, mint A., de hát ő is évtizedek óta tanít, diákok ezrei emlékeznek rá nagy szeretettel és megbecsüléssel. Elég nagy a tudása, a látóköre is meglehetős, a tudása nem olyan óriási ugyan, de jól tanít azért ő is. Nála sem hiányoznak a tudós utalások, könyvcímek és műalkotásokra történő hivatkozások, talán tétovább és kuszább A.-nál, hol elúszik, hol meg túl tömör, és bizony sok előkerülő jelenség zavarba ejti – próbál improvizálni, de gyakran kérdéseit, kétségeit, aggodalmait fogalmazza meg, igyekszik a diákokból minél több alternatív értelmezést kicsikarni, és gyakran nem dönti el, melyik a legjobb. Általában – ami éktelen hülyeségnek látszik, abban is szeret találni valami megfontolandót. Ő is mindig készséggel áll a diákok rendelkezésére. Válaszol minden kérdésre, útbaigazítást ad, elmagyaráz, szakirodalommal szolgál. De azért korántsem olyan lenyűgöző, mint A. És nagyon távol tartja magát attól, hogy a világ dolgairól alkotott véleményét (politika, ideológia, világnézet) megossza diákjaival – ha valaki politizálni akar az órán, csendben mosolyog, és eltereli a szót. Soha nem akar senkit meggyőzni – ilyen kérdésekben a legkevésbé.
Egy teljesen fiktív kávéházban, ahol még cigizni is lehetett, tanúja voltam A. és B. beszélgetésének. A. kétségbe volt esve, ilyen dühösnek még sosem láttam (volna, ha a kitalálás előtt létezett volna). Arról panaszkodott B.-nek, hogy sok volt tanítványát látta már szélsőséges – rasszista, szélsőjobboldali, náci – rendezvényeken, többen felbukkantak a leggyanúsabb szervezetek és pártok környékén, és még többen a neki egyáltalán nem rokonszenves kormány környékén. Őt, aki mindig a szabadelvűséget, a toleranciát, a sokszínűséget hirdette, óráin minden alkalmat megragadott, hogy erről szót ejtsen, ez nemcsak meglepetésként, hanem óriási csalódásként is érinti. És főleg – nem érti, mit és hol rontott el.
B. csendesen hallgatott, aztán éppen az ellenkező tapasztalatról számolt be. Soha nem esett szó közte és tanítványai között a szabadelvűség, a tolerancia, a sokszínűség kérdéseiről, soha nem vezette le (logikusan és érzékletesen), milyen álláspontot és miért foglal el bizonyos kérdésekben. Mégis: örömmel látja volt tanítványait mindenféle kormányellenes megmozdulásokon, vagy ha nem ott, akkor mindenféle civil, karitatív, multikulturális szervezetek tájékán fut össze velük. Néha, ha egyikkel-másikkal szóba elegyedik, még ha alig emlékszik is rájuk, meglepve tapasztalja, hogy mennyire távol áll tőlük a rasszizmus, a tekintélyelvűség, a hivatalos kormánypropaganda.
Lehet persze, hogy A.-nak pechje volt a diákjaival, B.-nek meg mázlija. De hátha van más magyarázat.
Például az, hogy a diákokat – ha nem is rögtön, esetleg évek múlva – elkezdi bosszantani az, hogy valaki mindig megmondja helyettük is, mit kell gondolni; hogy nem maguk, hanem egy – mégoly rokonszenves és nagy tudású – személy jut el a következtetésekhez, saját gondolatmeneteik helyett valaki másét követik. Hogy a kérdések, a megfontolások, a latolgatások helyett mindig válaszok vannak; hogy ha nem elég felkészültek, akkor le lehet tromfolni őket. Talán nem gyűlölik meg A.-t – nehéz is volna –, de az igazságaira gyanakodni kezdenek. B. viszont afelé irányítja tanítványait, hogy válaszokat keressenek, és maguk keressék meg a válaszaikat, a hülyeségeket is gondolják végig, és merjenek bizonytalanok, kétkedők, tudatlanok lenni. És bizony nem kell folyton aranyigazságokat, alapelveket, megdönthetetlen tételeket – mégoly elegánsan, cáfolhatatlanul – mások fejébe verni. Mert elegük lesz belőle, fellázadnak, lerázzák magukról mindezt, és mindenféle rossz helyeken keresik saját magukat.
