A költői kép azért szép, mert nincs egyértelmű magyarázata, olykor még a puszta megértés is nehézségeket okoz – máskor meg kiderül (rájövünk vagy mások megmutatják nekünk), hogy amit átláthatónak gondoltunk, voltaképpen (legalább) kétértelmű. Van például egy remek Parti Nagy Lajos-vers, így kezdődik:
verik az icát a tavaszban
ez tisztára egy bestiális
és az a műtős haverje
hol van az is hol nabazmeg
Amikor először olvastam, az tetszett benne – többek között – nagyon, hogy a virágzás, a remény, a szerelem évszakát hogyan köti össze a költő a nő megverésének (valóban) bestiális és közönséges képével, miféle groteszk kontraszt van a nyarat ígérő, illatos, langyos környezet és a durva, kegyetlen tett között.
Aztán pécsi barátaim felvilágosítottak, hogy a „Tavasz” egy valóságosan létező, khm, vendéglátó-ipari egység volt (vagy talán ma is megvan) Pécsen, Ica pedig ha másutt nem is, ezen a helyen nagyon is közismert, valóságosan létező személy volt. A „tavasz” tehát nem az évszakra utal (vagy: nem csak arra), hanem nagyon is konkrét referenciája van, egy bizonyos nyilvános szórakozóhely.
Nem mondhatni, hogy ez elszegényíti a vers jelentését (és azt sem, hogy ezen információ nélkül kevésbé vagy csekélyebb mértékben értenénk a verset) – az efféle információk, ha lehorgonyozzák is a szárnyaló értelmezést a prózai valósághoz, azért megmarad a másik (elvontabb, költői) értelem is, a kettő egyszerre hat, a vers még izgalmasabb lesz.
Hasonló ehhez a magyar irodalom – ha nem is a líra, mondjuk, az értekező próza – egyik új reménységének esete. Kemény Zsigmond és Halász Gábor késői utódja – nevezzük nevén: Giró-Szász András volt kormányszóvivő – azt nyilatkozta alig több mint két éve, hogy „amikor nagy vihar van a tengeren, akkor azt is értékelni kell tudni, hogyha valaki kikötőbe vezet minket, nem biztos, hogy éppen konyakot kell rendelni”. Utalva ezzel a pedagógusok béremelésének elmaradására, s arra, hogy emiatt nem átallja néhány tanár felemelni a szavát.
Nagyon szép – bár egyesek azt mondhatnák, kissé elhasznált – költői képpel él a magyar értekező és orátor. Mint a vérbeli művészek esetében – elragadja a Lélek, az Észen túli magasságokba rángatja a kiismerhetetlen daimón (Plat. Phaidr. 245c–249d), és hallgatóságát (olvasóit) ezzel a hatásos hasonlattal győzi meg mondandójáról. A „tengernek”, a „hajónak”, a „kikötőnek” meg a „konyaknak” semmi közvetlen valóságvonatkozása nincs – a pedagógusoktól is, a megszólalótól is mérhetetlen távolságban van, éppen ez adja a kép erejét. Minél különösebb, idegenebb világgal hozza össze a rétor a mi földhözragadt valóságunkat, annál komolyabb hatásra számíthat.
Mármost kiderült, hogy nem addig a.
Szó sincs itt holmi játszi poétikai eszközökről, az a bizonyos hajó (és feltehetően a konyak sem) nem valami képzeletbeli vagy mitológiai univerzumból csöppent Giró-Szász beszédébe annak idején, hanem a rögvalóság talaján sarjadzott, az élet sűrűjéből merítette a szónok: neki magának is van hajója, noha a konyakról nincs biztos tudomásunk. Éppúgy, mint Parti Nagy esetében: a konkrét referencia (hogy nem szimbolikus tavaszról vagy hajóról van szó) csak gazdagítja a szöveg megértését. Külön csavart ad a szövegnek, hogy akinek jachtja van, s ezért jól ismeri a kikötőbe jutás fontosságát, s aki nyilván akkor jut konyakhoz, amikor kedve tartja – szerénységre inti a pedagógusokat. Igaza is van. Majd ha ők is beruháznak egy kisebb vízi járműre, megismerik a navigáció csínját-bínját.
