Annyi minden történt a napokban, és mindent megírtak már ezekről – nekem nem is volt sem energiám, sem mondanivalóm, hogy nekiszaladjak ennek a blognak; így hát úgy döntöttem, valami szokatlanul szelíd, kedves szösszenetet írok ezen a szép, napsütéses tavaszi napon, forduljunk a szépirodalom felé, ottan annyira szép és jó. Csicseregnek a madarak, zöldell a fű (nem abban az értelemben!), friss a levegő.
És akkor felütjük, mert mérhetetlen tolerancia uralkodik el a szívünkön, a Magyar Hírlap egy számát, ahol is Kaposi József nyilatkozik a Nemzeti alaptantervről (a NAT-ról), lévén ő a Nemzeti alaptanterv (NAT) tervezetét kidolgozó bizottság elnöke. S mint ilyen, beszél valamennyi tárgy-, tudomány- és tananyagterületről – mielőtt ezen bárki élcelődni kezdene, vegye észbe, hogy Kaposi régóta érettségiguru, tanügyi szakember és pedagógus, és hát valakinek át kell látnia az egészet. (Mondom, ezen a verőfényes napon legyünk nagyon nyugodtak.) Kaposi, többek között, ezt írja:
„Természetesen előkerült az a probléma, hogy vannak a tudomány által lezáratlan, ki nem beszélt, fel nem dolgozott kérdések. Ezek egyike az irodalmi kánon ügye, amelynél nem az alaptanterv hivatott eldönteni, hogy valamely szerző vagy mű része-e ennek. A NAT kapcsán most felmerült, hogy újra kellene gondolni azt a kánont, amely hosszú időn át meghatározta a tanítási gyakorlatot és a felsőoktatást is.”
Nagy gondban főhet a feje szegény alaptanterv-tervezőknek: ha az irodalmi kánon egyszer nem az ő ügyük, akkor hogyan lehet mégis újragondolni? Mármint hogy „valamely szerző vagy mű része-e ennek”. Még jó, hogy segítségükre siet az inspiráció:
„Noha az alaptantervnek nem dolga efféle viták eldöntése, mégis inspiráló erővel hatott, hogy például a magyar irodalomhoz kapcsolódó hozzászólások nagy része a Tormay Cécile-, Herczeg Ferenc-, Nyirő József-, Wass Albert-, Reményik Sándor-féle vonal megjelenítéséhez kapcsolódott.”
Vagyis: a hozzászólások nyilván azt sürgették, hogy a fenti szerzők kerüljenek bele a Nemzeti alaptantervbe, s ekként (gondolják ők) a fenti szerzők a kánon részeivé válnak. Ennyi. Két-három mondattal később már a tízujjas vakon gépelés elengedhetetlen fontosságáról és tanításának problémáiról van szó.
Nagy levegőt veszünk, a már említett frissből, és lelkünket átjárja a tavaszi zsongás nyugalma, úgy magyarázzuk, lassan: az irodalom oktatása arra való volna, hogy (egyszerűen szólva) megkedveltesse az irodalom olvasását a gyerekekkel (mondhatunk gyermeket is, olyan szép idő van), és hogy megismertesse velük, ettől nem függetlenül, a magyar és világirodalom néhány nagy (fontos, különösen érdekes, nagy hatású stb.) művét. Mármost a fenti szerzők egyike sem látszik alkalmasnak e célok elérésére. Sem nem nagy élvezet olvasni őket, sem nem számítanak kiemelkedő íróknak, désolé (ez franciául van, annyit tesz: fájdalom, sajnos, legnagyobb bánatunkra – de ezt nem egészen őszintén írtam, mi tagadás). Nem, nem megyünk bele semmiféle Kulturkampfba, isten őrizzen! azt se tudjuk, mi az, valami németes izé, és olyan szépen süt a nap. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a fenti szerzők nemigen képeznek semmiféle „vonalat”, és hogy komoly színvonalkülönbségek mutatkoznak közöttük. Ha valami összefűzi őket, akkor az talán a konzervatív-jobboldali gondolkodás, aminek azonban nem hogy az irodalmi színvonalhoz, de az irányzathoz sincs semmi szükségszerű köze. (Itt emlékeztetnék – csak a nyugati példák közül – T. S. Eliot, Ezra Pound vagy Céline hatalmas erejű és merészen megújító munkásságára.)
Belátom én, mert szívemet átjárja a kikelet édessége, hogy különbözőek vagyunk, sok mindent kedvelünk, mindenki mást – az irodalomban csakúgy, mint számos más területén az emberi életnek; bőven vannak e hazában Tormay Cécile-, Herczeg Ferenc-, Nyirő József-, Wass Albert-, Reményik Sándor-rajongók. Legyenek. De elég ok-e vajon ez arra, hogy ezeket a szerzőket másként értékeljük? Nehéz volna bármelyikükről bebizonyítani, hogy bármiféle fordulatot jelentettek volna az irodalomban, vagy akár azt, hogy hatásuk erős lett volna; de még csak a puszta olvasói élvezetnek sem alkalmas tárgyai (még ha vannak is, elismerem, híveik). Ha esetleg az irodalomtanárok között volnának olyanok, akik kifejezetten fontosnak tartják a másodvonalbeli ideologikus irodalmi teljesítmények megismertetését lelkes diákjaikkal – hát rajta, tegye lehetővé a NAT, hogy erre módjuk legyen. Ez úgy is sikerülhet, hogy nem építik bele ezeket a kötelező tananyagba (amit „kánonnak” neveznek).
Csak ennyit gondoljunk át, minden harag és konfrontáció nélkül, zümmögnek már a méhecskék, virágzik az aranyeső.
