Írtam egy kis jegyzetet „a legnépszerűbb közösségi oldalra” (ahogy mondani szokás), elég sok embernek tetszett. A „népvándorlásról” szólt, vagyis arról, vajon miért használja Orbán Viktor (vagy Finkelstein vagy Habony, meg a beléjük kötött számtalan senki) a népvándorlás szót – miért mondja, hogy ez nem menekülthullám, nem migráció, nem illegális bevándorlás, nem politikai, gazdasági és emberi jogi katasztrófából szabadulni akaró emberek kétségbeesett kísérlete, hanem népvándorlás.
| ||
Az volt a hipotézisem, hogy a cél – amit el is ér ez a szóhasználat – a zavarba ejtés: ettől a váratlan (szó)fordulattól az ember szava elakad, ezt igazán nem várta volna. Olyan, mint egy meghökkentő hasonlat. „Az élet olyan, mint a Lánchíd.” Az ember rövid ideig elgondolkodik rajta, de hamarosan feladja, mert olyan abszurd. Vagy hülyeség, vagy nagyon mély.
Lefegyverző.
Nemigen lehet mit mondani rá. Nemcsak azért, mert akkora baromság – hanem mert valami nagyon régi, Európában ezer éve ismeretlen jelenséget kellene mai formájában felismernünk, és ez csaknem lehetetlen. Vissza kellene mennünk valahová nagyon messzire, az alapokhoz, és szép lassan, nyugodtan elmagyarázni, hogy azon a közös elemen kívül, hogy emberek tömegei vonulnak, semmiféle azonosság sincsen a két jelenség között. Nem területszerzési cél vezeti az embereket, és nem egész nemzetek kerekednek útra, hogy véglegesen másutt telepedjenek le. (S persze minduntalan motoszkálhat bennünk az a rossz érzés, hogy valamit rosszul tudunk – komoly történészi képzettség kellene ahhoz, hogy biztosat állíthassunk sok évszázaddal ezelőtti folyamatokról.) Szóval: ez a népvándorlás hasonlatnak túlságosan merész, azonosításnak nem stimmel. De hát az ember alig kezd bele, már fáradtan rálegyint. Nem érdemes ezen huzakodni, reménytelen. Aztán úgy marad.
És ez volt a cél. Törődjünk bele, nyeljük le. A lényeg az, hogy ne racionális és megfogható kategóriákkal írjuk le a szemünk előtt zajló folyamatot, hanem a ködös múlt kevéssé ismert, legendákkal övezett eseményeihez hasonlítsuk, borzongjunk bele a hajdan élt vad ősök elképzelt tetteibe, és civilizáltságunk, magasabbrendűségünk tudatában vessünk gátat a közelgő veszedelemnek. (Vagyis: delegáljuk ezt a feladatot bölcs vezetőinkhez.)
Retorikai fogás, a szokásos figyelemelterelés, a könnyű megoldás a gondolkodás helyett. Erre gondoltam először, és mások is egyetérteni látszottak. De van más megoldás.
| ||
Egy kedves ismerősöm és kollégám arra figyelmeztetett, hogy a legsötétebb rasszista-nacionalista sajtónyilvánosságban, a náci bugyrok bűzhödt mélyén a „népvándorlás” korántsem új és alkalmi elképzelés. Igaza van. Megnéztem pár ide vonatkozó írást (eszemben sincs linkelni őket, de higgye el az olvasó): van egy olyan szubkultúra, ahol evidenciának tekintik, hogy a „háttérhatalmak” irányításával más fajú népesség tör a fehér géniusz életterére, hogy gonosz Európa-ellenes erők gerjesztik és pénzelik az elmaradott népség romboló célzatú népvándorlását. Hogy igenis területszerzési és fosztogatási szándékai vannak a kétes elemek tömeges Európába özönlésének, és a fehér fajnak ezt nem szabad eltűrnie. És így tovább.
Hoppá. Ez legalábbis elgondolkodtató. Hogy talán akkor érdemes felülvizsgálni az első – stiláris-retorikai – értelmezést, mert túl jóindulatúnak bizonyul. A magyar miniszterelnök (vagy tanácsadói) szájára nem véletlenül, a semmiből jött ez a népvándorlás szó – hanem merítette valahonnan, éspedig igencsak gusztustalan helyről: átfazonírozva, finomítva, a lelőhely szennyétől kissé megtisztogatva ugyan, de gátlás nélkül használja a nácik koncepcióját. Hiszen nem egyetlen szó az érdekes itt, hanem mindaz, ami mögötte van: a barbár hordák háborús jellegű beszivárgásának és okkupációs szándékának a képe, a kultúrák értékkülönbsége és a válaszcsapás eszméje.
Vagyis: talán mégsem kellene legyintéssel és a szónoki trükknek szóló kaján mosollyal elintézni a miniszterelnök (meg a többiek) szóhasználatát. Veszedelmes és visszataszító, amit beszélnek.
