Nálunk történelmileg úgy alakult, hogy mindenki árgus szemmel lesi, mit mond az első számú vezető. A hívek igazolást várnak tőle – az ellenfelek reménykedéssel vegyes kajánsággal figyelik a Megszólalást. És az be is következik.
Eláll a szellő is, a madarak nem csiripelnek, halkabban csörgedezik a patak: Orbán Viktor véleményt nyilvánít a trafikok ügyében, gondoskodik azokról, akik rosszul jártak. Odvaikba húzódnak a mókusok, rókák, nyulak, nem susog a nád, megdermednek a felhők az égen: Orbán Viktor azonnali hatállyal megszünteti a képviselők számára fenntartott kedvezményes éves bérletet. Immár minden bércet / Csend ül. / Halk lomb, alig érzed, / Lendül: / Sohajt az éj. / Már búvik a berki madárka: Orbán Viktor háborog a Jobbik tüntetése és az Andrássy út egyes épületeinek tulajdonviszonyai miatt.
Pártállástól függően megkönnyebbült sóhajtás vagy morgolódás és fanyalgás fogadja a Súlyos Szavakat. Mindenesetre: életünk fontos részévé vált, ha valamin bosszankodunk vagy értetlenkedünk, rögtön azt kérdezzük egymástól: és mit szól ehhez a miniszterelnök? Útmutatónk, iránytűnk, barométerünk vagy lakmuszpapírunk ez; nem is annyira azt figyeljük immár, hogy mi hogyan működik, hogy milyen jelenségeknek vagy folyamatoknak vagyunk tanúi, hanem a legmagasabbról jövő eligazítást várjuk. (Régi kifejezéssel élve: túlértékeljük, elvtársak, a személyiség szerepét a történelemben.)
A Nagy Ember most felháborodva és mély érzelmi felindultsággal tagadja az antiszemitizmus vádját.
Ne kételkedjünk szavai őszinteségében, és készséggel ismerjük el: jó, hogy ezt mondta, összehasonlíthatatlanul jobb, mintha mondjuk azt mondta volna, hogy ő bizony antiszemita.
Mert minden bizonnyal tényleg nem az, és ez rendjén van így, egy miniszterelnök ne legyen antiszemita. De tényleg mindig az a legfontosabb, hogy miképpen nyilatkozik meg az Ország (a Haza, a Nemzet) legelső embere? (A nagybetűk a helyesírási kihívásokkal küzdő Magyar Hazafiaknak szólnak.) A szavakat, a nyilatkozatokat, a szózatokat, bejelentéseket és helyretételeket figyeljük – és ne azt, amit nap mint nap látunk?
Az ugyanis a legkevésbé érdekes kérdés, hogy a miniszterelnök személyesen antiszemita-e – ismétlem, nem volna jó, ha az volna, de hát édeskevés, ha nem az. Csak hogy néhány gyanakvást keltő mozzanatot említsek a közelmúltból: nem személyesen a miniszterelnöknek, hanem pártja és kormánya felelős vezetőinek számot kellett volna adniuk a közepes nyilas író hamvainak történetéről, Bayer Zsolt eszement gyűlölködéséről, az antiszemita püspök kultuszáról, gyönge nacionalista írók „nemzeti” kánonba szuszakolásáról, a még az előző ciklusuk idején kieszelt „nemzetidegen” szó alkalmazásáról, és még annyi mindenről.
A mostani nyilatkozat ezek nélkül nem sokat ér. Egyetlen személyről tudunk meg valamit, és számtalan eddig megmagyarázatlan jelenség továbbra is tisztázatlan marad. Talán csak annyival lettünk tájékozottabbak, hogy eddig nem tudtuk, a lelátón, szotyizás közben miről beszélget a miniszterelnök hű tanácsadóival és barátaival. Most már ebbe is bepillantást nyerhetünk. „Azt magyarázom az embereknek – mondja a miniszterelnök –, hogy nekünk tilos a zsidókra mint veszélyre tekintenünk, inkább tekintsünk rájuk, mint Isten ajándékára. Isten a magyar nemzetet nagyon színesnek alkotta meg, melynek részei a zsidók is.” Mivel sosem hallottuk, hogy effélét nyilvánosan mondott volna, nyilván „az embereknek” akkor „magyarázta” mindezt, amikor például meccset nézett – esetleg grillezés közben, nyári este, vagy szombat délutáni közös múzeumlátogatások alkalmával.
Hát, ez is valami.
